Wednesday, March 22, 2017

A Cseke



Kitalált név, melyhez csak egy jellegzetes hang tartozik. A hidegháború idején szinte minden magyar ismerte „a Csekét”, miközben 30 éven át (1959-1989) senki sem látta. Milliók hallgatták műsorát. A rock-pop-beat korszak fiataljai rajongtak érte.

 
Count Basie interjút ad a Szabad Európa Rádiónak - a jobb szélen Ekecs Géza
 

A volt rádiós kollegák néhány éve egy müncheni kávézóban jöttek össze beszélgetni, nosztalgiázni, amikor Géza felhívta figyelmünket, hogy a pincér srác magyar, így a rendelést magyarul tehettük meg. Majd a srác Gézához fordult: „… és Laci bácsi?..” – kérdezte. Nem értettem, miért hívja a srác Gézát „Laci bácsinak”? A válasz nem késett: Magyarországon Gézát a hangja után mindenki így hívja, hiszen ő a „Cseke László”.
 
Géza (azaz Ekecs Géza László, Budapest, 1927. március 24.) élete és munkássága összeforrt a Rádióval. Mondhatni: életműve azonos a Rádió történetével. A kezdetektől a megszűnésig.
 
1951-ben az elsők között érkezett Münchenbe, az alakuló Rádióhoz. Mint fiatal (24 éves) újságíró a monitoring osztályon dolgozott. Ez az osztály figyelte a hazai (magyar) adások híreit, amit leírtak, majd a fontosabb infókat azonnal továbbították az amerikaiakhoz, ill. a nyelvi osztályokhoz. Jól és gyorsan kellett gépírni.
 
1956 őszén Géza megnősült és bajor feleségével Velencébe ment nászútra. Október 23-án este jött a telefon: Pesten kitört a forradalom. Az ifjú férj és arája azonnal vonatra szállt és másnap reggel már a müncheni stúdióban gépelte a Budapestről jövő híreket. Izgalmas tíz nap várt reá. Első kézből kapni és hallani az otthoni események szinte minden pillanatát. Aztán eljött november negyedike, vasárnap hajnal, a forradalom leverésének pillanata. Elmondása szerint még ma is libabőrős lesz, ha azokra a percekre gondol.
 
1959-ben az egyik szerkesztői értekezleten András Károly mesélte, hogy nem bír a két tizenéves lányával, akik állandóan kislemezeket vesznek és egész éjjel a luxemburgi rádiót hallgatják (a paplan alatt). Minden tiltás ellenére rendületlenül hallgatták az amerikai rock-zenét. Valami hasonló műsor talán sikeres lehetne Magyarországon is.
 
A javaslat megvalósítását Gézára, a „kis Ekecs”-re bízták. Géza azonnal belefogott a műsorkészítésbe. Egyetlen bökkenő volt: Géza dadogott. Igaz, nem mindig. Iszonyatos önfegyelemmel alakította ki sajátos „beszédtechnikáját”, a jellegzetes Cseke hanglejtést. Volt szerencsém látni, amikor nagy koncentrálással, arcizma megfeszítésével mondta el hibátlanul a két szám közti szöveget. Általában amerikai, angol slágereket játszott, viszont a Teenager Party szignálja egy akkori német „slágerfilm” zenéje volt: Teenager Melodie. Ezzel is jelezni akarta, hogy az adás Münchenben készül, ahol a német fiatalok is előszeretettel „majmolják az amcsikat”.
 
 
 
 
Hátrahagyott családját - különösen a mamáját – féltve álnevet választott. Elmondása szerint Remarque adta az ötletet, akit valójában Kramer-nek hívtak, majd visszafelé (és franciás írással) olvasva lett világhírű író. Így lett az Ekecs-ből, Cseke. Majd hozzá a második nevét (László) kezdte használni.
 
Az 1959. májusban indult műsorára azonnali visszajelzés (feedback) nem volt. Kb. egy év múlva jött a hír, hogy Magyarországon nagy siker Ekecs műsora. A Rádió müncheni központjában is mindenki Gézáról kezdett beszélni. Közben a Vasfüggöny túloldalán a pártállam „pénzt, paripát nem kímélve”, hihetetlen hazug, lejárató hadjáratba kezdett. A budapesti pártapparátus nem tudta megemészteni, hogy egy politikamentes zenei műsorért rajong a szocialista Magyarország fiatalsága. Egymás után jelentek meg a rágalmazó cikkek. A Népszabadság politikai újságírói: Pintér István és (a későbbi „kékfényes”) Szabó László irányításával propaganda film is készült, amiben a „nép ellenségének” állították be nemcsak Gézát és műsorát, de a hallgatókat is. Szabó Münchenben is megjelent, és mivel nem engedték be a Rádió épületébe, telefonon jelentkezett be Géza lakásán. Ez a történet nagyon megviselte Gézát, olyannyira, hogy 1989 után sem keresték a kapcsolatot egymással. Géza mindenre és mindenkire nyitott volt, például felkereste a magyarországi zavaróállomásokat, ill. azok egykori személyzetét. Olyan baráti kapcsolatba került az öt évvel később (1964) indult „konkurenciával”, Komjáthy Györggyel, hogy a 90-es években közös műsorokat is vezettek. Miközben hagyománnyá vált, hogy Géza Karácsonyra dísznaptárt küld egykori budapesti vetélytársának.
 
A Teenager Party sikere alapozta meg Géza különleges szerepét a Rádió további életében. Rendkívül fogékony volt az újra, a modernre, a technikára, a rádiózásra. Rövid időn belül a lemezlovasból a magyar osztály kulcsfigurája lett. A rádiózáshoz senki sem értett annyira, mint „az Ekecs”. A műsorok kialakítása, „hallgathatósága” érdekében mindig és mindenki kikérte a véleményét, ha másért nem, legalább egy szignál erejéig. Nevéhez fűződik a legnépszerűbb magazinműsor, a (könnyed hangvételű, szórakoztató) Forgószínpad. Érdekesség: a Forgószínpad szignálja (Happy days are here again = újra itt vannak a boldog napok) ugyancsak Géza ötlete volt. Ez jól kifejezte a Rádió elhivatottságát: a hallgatókat pozitív életérzéssel eltölteni, derűs, könnyed, de tartalmas műsorokkal feledtetni az otthoni hétköznapok nehézségeit. 
 
 
 
A rádiózás a hírversenyről szólt - ennek alapja a gyors tájékoztatás - azaz mindenről elsőként értesíteni a hazai hallgatóságot. Géza szervezte meg a „helyszíni közvetítéseket”, melyek többsége a müncheni stúdióban készült, amerikai és német tévék segítségével, amiket azonnal („élőben”) magyarul ismertettek a hallgatók felé. A bérlista szerint a magyar osztály teljes létszáma (kisegítő személyzettel együtt) maximum 100 fő volt, a budapesti rádiónál pedig több mint kétezren dolgoztak. Ennek ellenére szinte mindenben megelőztük a budapesti rádiót. A verseny fölényt a megbízhatóságon kívül az is erősítette, hogy politikailag, ideológiailag nem voltunk megkötve. Például: a müncheni olimpián (1972) az izraeli sportolókat ért hajnali terrortámadásról szinte azonnal és folyamatosan tájékoztattuk hallgatóinkat. Ezzel szemben a budapesti rádió jelentette, hogy „véres esemény történt az olimpiai faluban”, majd csak valamikor a délután folyamán számoltak be az ott történtekről, pedig a tudósítóik a helyszínen voltak. Budapest ugyanis nem tudta eldönteni: palesztin szabadságharcosok vagy arab terroristák a támadók.
 
Ugyancsak politikai okokból napokig megpróbálták elhallgatni a csernobili katasztrófát (1986), ezzel késleltették a lakosság felkészítését a sugárveszélyre. A hiányt mi, a SZER pótolta.
 
Géza jóvoltából hallgatóink mindenhol ott voltak, fültanúi lehettek a világban történt eseményeknek, legyen az Holdra szállás, a prágai tavasz és annak leverése, vagy a lengyel szükségállapot, stb. Géza, mint amerikai állampolgár, 1989 júliusában kísérte el George H. W. Bush amerikai elnököt Budapestre. Ez volt az első akkreditációja a Vasfüggöny mögé és egyben az első alkalom édesanyja sírjának meglátogatására. Megjegyzendő, Géza édesanyja számtalanszor kérte, hogy engedjék ki fiához, a pártállam azonban (bosszúból) megtagadta ennek teljesítését.
 
A budapesti SZER iroda stúdiójának berendezésével is Gézát bízták meg. Szerencsés ember, hiszen a frontvonalból élhette át a hidegháborút, ami az 1989 után születtek (ma huszonévesek) számára csak elbeszélésekből ismert történelem. Gazdag életút.
 
Az európai rádiózásban egész más szerepet töltött be a könnyűzene, mint a tengerentúlon. Európában nem voltak kimondottan zenei adók, minden állami volt, csak a 70-es években terjedtek el a magán-, a kereskedelmi-, ill. reklámadók.
 
Az első (tán egyetlen) zenei adó a középhullámon (208) sugárzott Radio Luxemburg volt, mely angol nyelven szórakoztatta a legújabb slágerek iránt érdeklődőket. A másik, az amerikai katonáknak szóló rádióállomás az ultrarövidhullámon (FM - URH) sugárzó AFN (American Forces Network), illetve annak nyugat-berlini adója a RIAS (Rundfunk im amerikanischen Sektor)
 
Az első magyar nyelvű rockzenei műsort a Szabad Európa Rádió sugározta, rövidhullámon.
 
A Teenager Party megjelenését (1959) követően, egy középhullámon jelentkező jugoszláviai adó (Radio Novi Sad) „Futótűz” című zenei műsora hódított. A hetente egyszer, péntek este, jelentkező egyórás műsort az újvidéki Szkopál Béla szerkesztette, aki valójában a luxemburgi rádió harsány lemezbemutatóját próbálta „magyarosítani”. Szkopál remek érzékkel, rengeteg hangeffektussal és mókás szövegekkel tarkította műsorát, de zenei anyaga nem vetekedhetett a müncheni stúdióval, ahova közvetlenül Amerikából érkeztek gyakorlatilag naponta a legújabb lemezek. A 60-as évekre valóságos iparág alakult ki a gomba módra szaporodó előadók, együttesek és általában három perces dalaik népszerűsítésére. A gonosz (és buta) ideológiai gyűlölettel teli budapesti hatalomnak öt évébe tellett (1964), amíg a primitív, hazug propaganda helyett a lemezlovas Komjáthy Györgyben megtalálta Cseke ellenszerét. Komjáthy előnye volt, hogy műsorát rákapcsolták az addig kizárólag a rendőrség által használt frekvenciára, az URH-ra. Ezen a hullámhosszon sokkal tisztában lehetett hallani (és magnóra felvenni) az így lejátszott számokat.
 
A Gézához Münchenbe özönlő lemezekkel azonban nem lehetett versenyezni. Ráadásul Géza időben felismerte, hogy a „csak belső használatra” (Not for Sale) feliratú lemezekhez csatolt kísérőlevelek bemutatták az előadókat is. Ezek a közlések igen népszerűvé tették a SZER műsorát. Innen tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi születésű Herb Alpert mamája magyar származású, aki fiának nyolcadik születésnapjára vett egy trombitát. Géza tette népszerűvé a "Hullámok hátán lovagló madár" (Surfin' Bird) című számot, mely Magyarországon kivül sehol sem ért el ekkora sikert, hiszen az USA-ban a slágerlista 4. helyénél magasabbra nem jutott.
 
 
 
A hanglemezipar oly változatos lett, hogy fiatal, zeneszerető és zeneértő műsorvezetőket kellett alkalmazni. Így lett a jazz-műsorok sztárja Záboji B. Péter (Erdei Péter). Aztán saját műsorral jelentkezett Balogh István (Bárdi István), Hódi Jenő (Dobos Ákos), majd Téri Attila (Zsolnai Hédi fia). Közben az „újvidéki srác” (Szkopál Béla) is a SZER munkatársa lett Ábel Pál néven. Géza remek érzékel engedte és segítette, hogy munkatársai egyszemélyes (16-os) stúdiójában készítsék műsoraikat. Sőt, még egy amerikait is bevett a „csapatba”, az AFN-től elcsábított Rick Demarest-t, ezzel igen színessé téve a magyar osztály zenei műsorát.
 
A Teenager Party sikerén felbuzdulva a SZER többi osztálya is a délutáni órákat a fiatal, zenerajongó hallgatóknak szentelte. A cseh(szlovák) osztály népszerű műsorvezetője volt Karel Kryl, aki eredetileg pol-beat énekes volt, és a Prágai Tavasz (1968) leverése után érkezett Münchenbe. Ugyancsak nagy név volt a román osztályon a tragikus sorsú Cornel Chiriac, valamint Andrei Voiculescu. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem Gildát, a bolgár osztályról, akinek zenei és kulturális rock-pop-beat műsoraiért rajongtak hazájában. Géza is szeretettel beszélt "Dzsildá"-ról", kinek szerkesztőségi ajtaján ez állt: Gilda (Koeves) Karoly ( Джилда Карол). A bolgáron, németen és angolon kívül tökéletesen beszélt magyarul. Édesapjának (Károly) dohánygyára volt Bulgáriában, ahonnan 1948-ban az államisítás elől menekültek Budapestre, aztán 1950-ben Gilda Bécsbe szökött az amerikai övezetbe, és onnan tovább Münchenbe.
 
Géza „keltetőnek” nevezte a köréje gyűlt fiatalokat, akiknek megengedte, hogy a 16-os stúdióban önállóan készítsék műsoraikat. Azon kevesek közé tartozom, akiknek ez megadatott. Tőle tanultam meg a jelzők nélküli újságírást, a rádiófónikus műsorszerkesztést, valamint, hogy a hallgatóra kell hagyni az események megítélését, elvégre mi csak közvetítők vagyunk, közérthető módon továbbítjuk a történéseket. („hogy Mari néni is megértse”). Ebben volt és van Géza igazi nagysága.
 
Remélem, sikerült bemutatnom Csekét és azt a kort, korszakot, ami a 60-70-80-as évek fiataljainak világa volt a Vasfüggöny mindkét oldalán. Egy életmű köszöntésének szántam e sorokat. Géza, vedd úgy, hogy előtted tiszteleg a XX. század második felének magyar ifjúsága. Isten éltessen 90. születésnapodon.

Köszönjük, Géza! Kívánom, hogy még hosszú ideig velünk maradj, mint „ifjúságunk Laci bácsija”
 

 
Elekes István
Autórádió (Bálint Mihály)
 


 
Ez az írás, blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, a szerző nevével és a forrás megjelölésével  elektronikus és/vagy nyomtatott formában szabadon terjeszthető, megosztható.  A fenti teljes szöveg az Országos Széchenyi Könyvtár SZER gyűjteményének része, gazdag kép- és hanganyaggal kiegészítve az OSZK honlapján is megtalálható.
 
 
 
 

Wednesday, December 14, 2016

Európa és a Trump jelenség

Mottó: Valóban, Donald Trump győzelme meglepett, mert a média mást "sugallt". Most már írják, hogy rossz volt a közvélemény-kutatás, rossz volt a kommentálás, elhallgatták Trump népszerűségét. Ennek eredmény, hogy ma már csak külföldi (elsősorban ausztrál) híreket olvasom. Ez a Brexit egyenes következménye! Amerikában legalább felismerték, hogy változás kell. A kérdés: mit fog ez a jóember csinálni? Ami biztos, Trump NEM egyenlő, sőt még csak nem is hasonlítható Orbánhoz, bármennyire is erről zeng a hazai "baloldal". Már most borítékolhatom: Trump NEM fogja OV-t követni !!! Nem fogja átírni az alkotmányt, nem fog a falujában stadiont építeni, nem fogja a gáz- és víz-szerelőjét milliomossá tenni. Sőt, Trump saját vagyonát sem fogja gyarapítani! A hatalmát sem! Hiszen a "fékek és egyensúlyok" elve (és gyakorlata) az amerikai demokrácia alapja.  
Facebook bejegyzésem 2016. november 10.


Több mint egy hónap telt el a mottóban ismertetett sorok (és gondolatok) lejegyzése óta. Ugyancsak több mint egy hónap van még hátra, hogy a megválasztott amerikai elnök hivatalba lépjen. Ezért, az eddig megjelent írások, tudósítások, elemzések mind-mind csak találgatások. Amik időközben változtak, „tompultak”, "enyhültek", ahogy az új elnök kormányát (az „adminisztrációt”) kezdi kialakítani, tagjait kinevezni.  
A legjelentősebb változás az „izoláltság”, az elszigetelődés lesz, amennyiben Trump betartja választási ígéreteit, és Amerikát úgy szeretné (ismét) naggyá tenni, hogy szakít a „külvilággal”. Ez, ami legjobban nyugtalanítja Európát, no meg eddigi szövetségeseit (pl. Ausztráliát). Valójában most érkeztünk el a múltszázaddal való leszámoláshoz, a hidegháború végéhez. Sajnos, az európai gondolkodás még mindig az USA bábáskodásával képzeli el a jó öreg kontinens jövőjét. Pedig Trump kijelentette: „Amerika nem akar a világcsendőre lenni, maradni.” Minden ország védje meg magát. Valójában ez „kattant be” világszerte az új amerikai elnök külpolitikáját illetően. Trump tényleg felbontja a nemzetközi katonai (és egyéb) szerződéseket? És katonáit hazahívja, mert elege van, hogy bárhol a világban a „rendcsinálást”, a védelmet Amerikától várják el, miközben állandóan (ugyancsak) Amerikát szidják, hogy „rendcsinálását” senki sem kérte. (Dehogynem) 

Egy kis történelmi áttekintés a múltszázadtól napjainkig. 
Amikor meghallottam, hogy Donald Trump lesz az elnök, és a világsajtó (közvélemény?) elkezdte szidni, elmarasztalni, pont úgy, mint azt harmincöt évvel ezelőtt Reagan elnök megválasztása után tette, majd nyolc hivatali esztendő után az egyik legjelentősebb amerikai elnökként vett tőle búcsút a Fehér Ház és a világ közvéleménye. Megnyerte a hidegháborút és (Orbán hívők figyelem!) neoliberális gazdaságpolitikájával rendbe hozta a demokraták (Carter) által a magas banki kamatok miatt csőd szélére került US gazdaságot. Csak mellékesen, Reagan 69 évesen lett az USA elnöke, míg Trump 70 évesen. 

Ennél is fontosabb az európaiak által rettegett „izolációs” politika, aminek első számú képviselője Roosevelt (FDR) elnök volt. Az analógia talán megérteti a jelenlegi európai zsigeri félelmeket. Igen, Roosevelt a 20. század legnagyobb amerikai elnöke volt, ami a belpolitikát illeti. Egy világválság után (tetszik figyelni!) Roosevelt kidolgozott egy (új) megegyezést a „kapitalisták”, azaz a munkaadók és a munkavállalók, a munkásosztály (szakszervezetek) között, amit azóta is New Deal-nek hívnak, és emlegetnek. Roosevelt „izolációs” politikájára viszont nem akar emlékezni a világ, pedig hasonló irányítás várható Trump-tól is! Aki egy picit is ismeri a roosevelti elnökség idejét és történéseit (1933. január - 1941. december), tudhatja, hogy az USA semmit sem tett Európa „megmentéséért”. A mai Európa, pontosabban az EU, ezért jogosan lehet „ideges”, ha az USA felhagy az 1945 óta fennálló „bábáskodásával”, a szabadság védelmével. Gondoljunk csak a dél-szláv háborúra, aminek megszüntetése egyértelműen Európa (EU) feladata lett volna. Mégis, Belgrád bombázását az amerikai légierőre bízták. Ez Trump alatt valószínűleg nem fordulna elő, pláne, ha a NATO-n belüli teherviselést is új alapokra helyezi. 

Az orbáni gyűlölködés és rövidlátás is új dimenziókat kap hamarosan. Eddig azért ”drukkolt” a magyar miniszterelnök Trump-nak, mert kényelmetlen volt az amerikai demokraták „nyomása”, beleszólása a magyar kül- és belpolitikába. Trump-ot viszont nem érdeklik a nacionalista, populista magyar miniszterelnök „ügyeskedései”, amíg azok az USA érdekeit nem sértik. Az alapvető különbség, amit Európa, de különösen a magyar közvélemény nem ért: az Egyesült Államok köztársaságok szövetsége, melynek irányító központja a washingtoni törvényhozás. Nem pedig „nemzetállamok” laza uniója, ahol egyetlen ellenszavazattal az egész közigazgatási rendszert, a központi irányítást meg lehet bénítani. Ez csak a túlliberális EU-ban lehetséges, amely a látszólagos (gazdasági!) összetartás érdekében szemet huny a (pénzügyi) lélegeztető készüléken lévő nacionalista kiskirályok kisded helyi (regionális) szájhősködése felett. Csak zárójelben. Ha az EU megfogadná az orbáni elveket és száműzné a „liberalizmust” Európából, vagyis az EU-ból, akkor elzáródnának a „brüsszeli pénzcsapok”, és éhséglázadás törne ki a Kárpát-medencében. 

Valóban nagy változások előtt áll a világ, a jóléti társadalmaknak befellegzett. Mintha a ’68-as diáklázadások analógiáját élnénk át, ami elsősorban Európában hozott változást. Az USA-ban ez hippy-mozgalommá alakult, aminek a vietnami háború elleni tiltakozás volt az alapja. Lehet, hogy jelenleg is valami hasonló áll a trump-i változás mögött? Elegük lett az amerikaiaknak, hogy fiaik életüket adják távol a hazától (Irak, Szíria, Afganisztán, stb.) „for nothing”. A csendes-óceáni védelmi rendszer (APEC) is ezért nyugtalanítja Ausztráliát, ahol csakis az USA haderejére számíthat az angol nyelvű bevándorló ország. Hiába tagja a Brit Nemzetközösségnek, közvetlen, gyors segítséget csak Amerikától kaphat. Ne feledjük, hogy a 24 milliós (keresztény?) Ausztrália északi szomszédja a 255 milliós (muszlim) Indonézia. Japánnak sem mindegy, ha megszűnik az amerikai „védőszárny”, hiszen Tokió a második világháború befejezése óta elkötelezett haderejének USA felügyelet alatt tartására. A japán alkotmány kimondja, hogy Tokió nem indíthat háborút (nem üzenhet hadat), és nem vehet részt nemzetközi katonai konfliktusban. 

Felettébb érdekes (és számomra meglepő) volt, hogy mind a Brexit-et, mind Trump győzelmét (szinte) ugyanazzal magyarázták: nem számoltak vele, nem számítottak reá, a közvélemény-kutatók mást jeleztek – az utolsó percig. Mindkét esetben a vidéki, „alulképzett” (tanulatlan?) lakosság dominált, ráadásul az idősebbek. Eszerint elöregedett a brit és az amerikai társdalom? Nem hiszem. Sokkal inkább a jóléti társadalomból lett elegük, ami a szociális juttatások terén egyenlőséget biztosít az újonnan érkezők és a már több generációs ott élők között. Ezt igazságtalannak tartják. Ezért gondolják sokan, hogy a társadalmi rendszert kell újragondolni, átalakítani. 

Legjobb példa az „illegális bevándorlók” kiűzése. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az orbáni hazai propaganda és retorika használja ezt a gyűlöletkeltésre kitalált fogalmat. Ezzel akarták megkerülni a menekült-kérdést és a menekültek (nemzetközileg kötelező!) befogadását. Az USA-ban teljesen más a helyzet és teljesen mást értünk „illegális bevándorló” alatt. Hogy jobban megértsük: a most kiutasítás előtt álló „illegális bevándorlók” között sok a magyar ! – és minden más állampolgár (tehát nem csak mexikói), akik útlevéllel és (három havi) vízummal érkeztek az Egyesült Államokba, majd tartózkodási engedélyük lejártakor nem tértek vissza hazájukba! Igen, nagyon sokan vannak, akik „bujkálnak” és arra várnak, hogy a szokásos (általában négyévenkénti) elnöki amnesztiát kihirdessék, és jogosulttá váljanak a „zöldkártyára”. Ezen a téren akar Trump most „rendet tenni”. Valószínűleg az egész közigazgatási rendszert felülbírálják majd. Hiszen vannak olyan szövetségi államok, ahol könnyen megadják a vezetői jogosítványt, aminek birtokában könnyen igazolhatja magát az illegális bevándorló, mivel a jogsi felmutatása elég a személy azonosításhoz. Ebben az „illegális bevándorló” mozgalomban az Orbán-kormány is rendesen részt vesz, hiszen a kettősállampolgárság (fűnek-fának) való megadásával sok olyan román, szerb, ukrán állampolgárnak is ad lehetőségek vízum nélkül(!) az USA-ba érkezni, akik hazájukból ezt nem tehetnék meg. 

Trump – ha igaz, és betartja választási ígéreteit – akkor valóban „megregulázza” és jobbá teszi az Amerikán belüli életet. Erre szavaztak a jóhiszeműek. Elemzők szerint Trump remek szervező és kiváló „alkudozó”, hiszen az építőiparban enélkül nem tudott volna (ilyen kimagasló) eredményeket elérni. A külpolitikában járatlan, de nem is arra, hanem az élhető Amerika megteremtésére tette fel életét. Az eddigi elnökök összes vagyona nem közelíti meg Trump vagyonát. Nem kell attól tartani, hogy Orbánhoz (és holdudvarához) hasonlóan hatalmon maradási, ill. vagyonszerzési céllal átírja az alkotmányt. Azt az (amerikai) alkotmányt, amelyet közel 230 évvel ezelőtt szabadságot szerető, elüldözött európaiak szövegeztek meg, hogy egy olyan bevándorló országot hozzanak létre, ahol mindenki egyenlő és saját bőrén élvezheti a személyi szabadságot. Ez az American Dream (az amerikai álom), amely azóta is élteti az odaérkezőket, odaérkezetteket. 


Sunday, July 24, 2016

München - ámokfutás 2016. július 22


Megpróbálom „emberközelbe” hozni 2016. július 22-ét, amikor a müncheniek példát mutattak a világnak egy kivételes vészhelyzet megoldására.

Meglehetősen meleg péntek délután (16:00 óra körül) az Olympiapark-nál (Winzererstr.) nyitott ablak mellett szunyókáltam. Szinte folyamatos szírénázásra riadtam fel. Biztos valahol (a közelben) tűz van. vagy valami súlyos karambol – volt az első gondolatom. A szírénázás azonban csak nem akart csitulni, sőt, mintha fokozódott volna. Aztán helikopterek zúgása egészítette ki környezetem szokatlan, szűnni nem akaró zaját. Már a számítógép előtt ültem, amikor megláttam: „Schießerei im OEZ” – azaz lövöldözés az Olympia Einkaufszentrum-ban. Ez a bevásárlóközpont volt az első Münchenben (és talán egész Németországban), amit a müncheni olimpia idején építettek, igaz, akkor még „Pressestadt” (sajtóközpont) volt a neve, majd átalakították egy „mozgólépcsős”, üzletekkel teli bevásárlóközponttá („tiszta Amerika”). A 70-es években csodájára jártunk, és megmutatása a Magyarországról jövő vendégek állandó programpontja lett.

Ma már egy a sok közül az ilyen jellegű bevásárlóközpontok sorában.

A lövöldözést az emberek nem tudták mire vélni. Ellentétben a hazai találgatásokkal, a müncheniek elsősorban a helyszín elhagyásával foglalkoztak, valamint a rászorulók megsegítésével voltak elfoglalva. A magyar „social media” (mi ez magyarul?), pedig ontotta a hülyeségeket. Rögtön a „migráns” témát vették elő, és Merkel kancellár bukását jósolták.

„….Nem kétséges, hogy a dzsihadisták akcióznak Münchenben, több helyszínen is, ahogy a rendőrségi jelentések állítják. Liberális széplelkek, látjátok hová vezet a menekültek ajnározása? Merkelnek annyi….”   
(Hirschler Richárd, a hvg egykori főszerkesztője a Facebook-on)

Majd megszólaltak a Münchenben (rövid ideje) élő magyarok is, ugyancsak a HVG Facebook oldalán.

Már a cím is hisztéria-, pánikkeltő volt ("Blokád alatt a város” – magyarok Münchenből). Nem volt „blokád alatt a város”! A hatóság (élén a rendőrség, mentők, tűzoltóság) a helyzet ura volt. Az első perctől azt tették, amit ilyenkor - jobb helyeken - tenni kell. Lezárni a környéket, megakadályozni a tettesek elmenekülését, ugyanakkor biztonságba helyezni a lakosságot, hiszen az (ártatlan) emberélet a legfontosabb.

A rendőrség felszólította a lakosságot, hogy maradjon otthon, a lakás biztonságot nyújt. Nyilvános helyeket (ahol sok ember megfordulhat) – saját érdekükben – kerüljék. A tettesről, tettesekről semmi felvilágosítást nem adtak! Nagyon helyesen! Így sikerült elkerülni a gyűlöletkeltésre alkalmas rémhírek terjesztését (esetleg lincselést). Persze így is sok „falsch Alarm” került a híradásokba, elsősorban a „social media” miatt. Erre hamarosan a rendőrség is rájött, és felkérte a Facebook, de különösen a Twitter használóit, hogy tartózkodjanak a blödségek terjesztésétől. Sajnos a hivatalos hírközlőszervek is  benyalták ezeket az alaptalan információkat. Például a nagy hírcsatornák is átvették, hogy lövöldözés volt a Stachus-nál (ez München abszolút Belvárosának egy népszerű tere (Karlsplatz), sőt az Isartor-nál, a turisták közkedvelt helyén a Hofbräuhaus -nál is).

Eleinte három tettest kerestek. Mint kiderült ez félreértésen alapult. Ugyanis csak egy tettes volt, egy (vaktában) lövöldöző 18 éves fiú. A másik két tettestárs elmélete azon alapult, hogy a lövöldözés helyszínén több szemtanú is állította, hogy két fiatal beugrott egy kocsiba és villámgyorsan elhajtottak. Már sötétedés volt, mire rájuk találtak, mint kiderült baromi megijedtek a lövöldözéstől, azonnal autóba szálltak és elhajtottak a helyszínről. Ez tűnt fel és lett gyanús néhány szemtanúnak.

A hatóságok – a lakosság élete érdekében! – azonnal leállították a teljes városi tömegközlekedést. Blokád nem volt, viszont valóban leállt a közlekedés, mely ugyancsak a lakosság érdekében történt. Ismerősöm mesélte, hogy fia a lövöldözés közelében volt, majd gyalog indult el haza. Éjjel háromra ért vissza családjához. Másvalaki arról mesélt, hogy nemcsak a pályaudvarokat ürítették ki (ezt már idén szilveszterkor is megtette a müncheni rendőrség), de a vonatokat sem engedték be a pályaudvarokra.  Általában valamelyik elővárosi állomásig közlekedtek, onnan a család, a rokonság autóval vitte haza szeretteiket. Akiknek erre nem volt lehetőségük, azoknak a Német Vasutak (DB) hálókocsit bocsátott a rendelkezésükre, hogy az éjszakát legyen hol eltölteniük. Többen vadidegeneket engedtek be a lakásukba, étellel, itallal kínálva várták a „tiszta levegőt”. Csak pozitív visszajelzésekről lehetett hallani. Természetesen a lövöldözés helyszínén lévők félelmét és tapasztalatait nem lehet semmivel összehasonlítani, viszont a lakosság és a hatóság együttműködése példa nélküli volt. München és Bajorország jól vizsgázott ebben a vészhelyzetben.

Külön kiemelték a rendőrségi szóvivő teljesítményét, aki „pókerarccal” minden kérdésre szakszerű és korrekt választ adott, miközben végig kerülte a tettesre, ill. az indítékára való utalást. Feltűnő volt, hogy ezt a témát a hatóságok kerülték. A hírügynökségek csak találgattak: „terrortámadással vagy ámokfutással” állunk szemben?  Magányos tettes vagy szervezett támadás áll a vérfürdő mögött?  Éjfél után tartotta a müncheni (bajor) rendőrség az első sajtótájékoztatót, ahol egy magányos tettest neveztek meg: egy 18 éves német-iráni fiatalembert. A papa iráni, jól beszél németül, taxi vállalkozása van, tiszteletben álló helyi üzletember. Csak a másnapi (déli) sajtókonferencián közölték hivatalosan, hogy magányos tettesről van szó, politikai indíték nincs, és IS (Iszlám Állam) kapcsolat sincs. A házkutatás alapján arra következtettek a nyomozók, hogy a norvég tömeggyilkos (Anders Behring Breivik ) tettét tanulmányozta a müncheni fiú. Ami még mindig rejtély: honnan volt fegyvere? Mi több, honnan szerzett 300 db töltényt a borzalmas tömegmészárláshoz?

Az élet szombat-vasárnapra visszatért a megszokott, normális kerékvágásba. Mindenki dicséri a hatóságokat és a lakosság együttműködését. Például felkérték az okostelefonálókat, hogy videó felvételeiket küldjék be a rendőrségnek, ami alapján segíthetik a nyomozást, a történtek rekonstruálását.  Van azért előnye is ennek az új technikának, ellentétben a „social media” megbízhatatlanságával.

Münchenben különben nem ez az első ilyen eset. 1972-ben érte a várost és vezetését az első szervezett terrortámadás az olimpia ideje alatt. Akkor nem voltak felkészülve, olyannyira, hogy még azt sem tudták ki a felelős a helyzet mielőbbi rendezéséért: a város (München), a tartomány (Bajorország) vagy Bonn (a szövetségi hatóságok). A tapasztalatot, és segítséget felajánló izraelieket azzal utasították el, hogy nem akartak nemzetközi „bonyodalmat”. Azóta felállítottak egy központi (szövetségi) terrorelhárító szervezetet (GSG9). Helyi (müncheni) szinten is sok változás történt, különösen az 1980. szeptember 26-án Oktoberfest-en történt bombarobbantást követően, ahol egy neonáci robbantotta fel magát egy sajátkészítésű bombával. 13 ártatlan áldozattal együtt.
 
 

 

 

Wednesday, June 29, 2016

1956-hoz vezető út




Az 1917-es bolsevista puccsot a világ a Nagy Október Szocialista Forradalom néven ismeri. Ez a történelmi esemény változtatta meg az addig fennálló társadalmi rendet, melyet az alkotmányos monarchia jelképezett. Azaz az államfő, a király (királynő), csak szemlélője a parlamentáris többpárt rendszernek. A döntéseket a nép által választott képviselők, pártok hozzák, ill. alakítják szinte napról napra. Az első világháború idején ezt próbálta felváltani a köztársasági gondolat, mely alapjában véve hasonlóan működött, azzal a különbséggel, hogy a királyt a (választott) köztársasági elnök helyettesítette, és szocialista (részben marxi), illetve szociális alapokra próbálta helyezni az addig fennálló társadalmi rendet, mely megadta, és mindenki számára biztosította az általános választójogot. A nyugati (kapitalista) világ félelemmel tekintett a radikális új társadalmi berendezkedésre, miközben megalkotói egy merész társadalmi kisérletet láttak benne. Lenin már 1915-ben szakított a polgári demokráciát és a magánvagyont tiszteletben tartó szociáldemokráciával, azaz a parlamenti többpárt rendszerrel. Helyette az egypárt rendszert helyezte előnybe, azzal, hogy a párt maga a dolgozó tömegek, a munkásosztály vezető ereje, és a „többség” (bolsevik) akaratát képviseli, ráadásul nem hosszú és meddő parlamenti vitákban fejtik ki a különféle nézeteket, hanem a központi irányítású, tanács-, azaz szovjetrendszerben. Megjegyzendő, hogy a szovjet (tanács) a szakszervezeti mozgalomból ered, származik, azok voltak a helyi orosz mozgalmi vezetők tanácsa.

Lenin (és Trockij) viszont úgy képzelte, hogy a (bérből és fizetésből élő) proletárság a világháború következményeként  (Európa szerte) forradalmakkal fogja megdönteni a fennálló parlamentális rendszert.  Ellentétben Marx-szal, aki a nagy változást a kapitalizmus (XIX. századi) fellegvárába (London) jósolta meg, Lenin az iparilag nagyon fejlődő Németországban (Berlin) képzelte el, ami aztán (győzedelmeskedve) átterjed az egész világra.  

Hogy miért tekintem puccsnak november 7.-ét? Azért, mert II.  Miklós cár lemondása után (1917. március 15 és november 7. között)  Orosz Köztársaság volt az ország hivatalos neve:  Россiйская республика –  A forradalmak természete pedig, hogy spontán robbannak ki a tömegek elégedetlensége miatt. Lásd 1956-os magyar forradalom, vagy az 1917. februári forradalom, amikor (a háború miatt) elégedetlen orosz tömegek lemondásra kényszerítették a cárt.  November 7-én viszont egy jól előkészített hatalomátvétel történt, melynek vezetője (Lenin) még csak a városban (Pétervár = Petrograd) sem volt. Trockij zseniális szervezőkészségének köszönhető ez a világtörténelmi jelentőségű esemény. Ezenkivül, ha ez valóban forradalom lett volna, mint a februári, akkor nem alakult volna át polgárháborúvá. Hiszen a forradalmak sorsa: győznek vagy elbuknak. A nagy taktikus Lenin a polgárháború megnyerése érdekében adta fel Oroszország nyugati részeit, a hatalmas cári területeket. Valójában a breszt-litovszk-i  béke (1918 március) volt  Szovjet-Oroszország Trianonja. Az új nemzetállamoknak külön szerencséjük volt, hogy Nyugaton még folyt a világháború, ezért a különbékével megszállt, vagy elcsatolt területek (Finnország, Lettország, Észtország, Litvánia, Lengyelország (keleti fele), Besszarábia (Moldova) már a későbbi vesztesek (Németország és Osztrák-Magyar Monarchia) kezére került, így azokat még a versailles-i béketárgyalások (diktátumok) előtt (1918 őszén) elismerték és független államokká nyilvánították a győztes hatalmak.

A Lenin által elképzelt világforradalom elmaradt, az európai nemzetek a parlamentáris államrendszerben képzelték el a jövőjüket. Szovjet-Oroszország pedig elszigetelődött. Ezt látva hirdette meg Sztálin birodalmán belül a „szocializmus építését”, mint a kommunizmus „előszobáját”.  A „jó példa ragadós” elv alapján remélte, hogy a Szovjetunió nem csak ideológiai, elméleti vezető szerephez fog jutni.

Majd megjelent a történelem színpadán Hitler, aki a versailles-i diktátumok felülvizsgálatának követelésével lett igen népszerű hazájában, no meg a többi háborús vesztesnél. Így Sztálinnál is, aki elérkezettnek látta az időt és az alkalmat, hogy visszanyerje az első világháborúban elvesztett cári területek feletti hatalmát. Az 1939-ben kötött Molotov-Ribbentrop paktum gyakorlatilag ezt szolgálta. 1941-re közel akkora területe lett a Szovjetuniónak, mint a cári időkben volt. 1940-ben még a két diktatúra (náci-szovjet) egymást segítő antikapitalista harca állt az ideológia középpontjában. Lásd Sztálin dísztávirata Hitlernek Párizs bevétele alkalmából. 1941 nyarán (a Szovjetunió náci megtámadása után) döntött a nyugati geopolitikai stratégia Sztálin megsegítése mellett. Hiszen, ha Moszkva elesik (az első pillanatokban megvolt az esély), és Hitler hosszútávra be tud rendezkedni, akkor minden bizonnyal a hősiesen (egyedül) küzdő britek ellenfordul a náci gépezet, és akkor nem csak Nagy-Britannia, de egész Európa is náci megszállás alá kerül. Ez pedig már az egész világot veszélyeztette. 

Az elkövetkező 4 esztendő (1941-45) iszonyatos emberáldozat mellett meghozta a Szovjetunió elismerését a nyugati világban.  Sztálin ezzel beírta nevét nemcsak a szovjet-orosz történelembe, de a világtörténelembe is. Ez annyira jól sikerült, hogy a szövetségesek szemet hunytak a 1939-41-ben szerzett területek visszaadása felett. Igaz, Sztálin ügyes húzással a megszállt területeket azonnal a Szovjetunió tagállamainak nyilvánította. Nehéz lett volna a nagy véráldozatot szenvedt győztest a cári Oroszországhoz sohasem tartozott területek feladására kényszeríteni, amikor a Nyugat-Ukrajnával és Nyugat-Belorussziával megnagyobbodott két tagköztársaságát (Ukrajna és Belorusszia) az ENSZ alapító tagjai közé vették fel. 

Jaltában (ahol a franciák még nem voltak jelen!) csak a megszállási területeket jelölték ki (vagy meg). Hogy mi lesz a világháború európai befejezése után, ekkor még nem tisztázták. Viszont már látszott, hogy szárazföldi Európát Churchill átengedte az amerikaiaknak, ill. nem igazán érdekelte a kontinens további sorsa. Nem véletlen, hogy az európai háború végét jelképező Elba menti találkozás a szovjet és amerikai csapatok összeborulását mutatta. Pedig az egy évvel korábbi (1944) partraszálláskor számszerűleg a brit és kanadai egységek domináltak az amerikaiakkal szemben. Nagy-Britanniát (Churchill) 1945 elején már a Földközi-tenger (és a Közel-Kelet) feletti brit befolyás (további) fenntartása vezette: Gibraltár, Málta, Szuezi csatorna, Boszporusz, valamint Ciprus, Egyiptom és az arab olajmezők.  Churchill Görögország kivételével a Balkánt átengedte Sztálinnak. Ugyancsak cserben hagyták a lengyeleket és a csehszlovákokat, pedig mindkettőnek emigráns kormánya volt Londonban. 

Churchill által már 1946-ban jelzett Vasfüggöny mögött megkezdődött a szovjet (tanács) tipusú, diktatórikus, egypárt rendszerre való berendezkedés. 

Sztálin halálakor (1953) az ENSZ-en keresztül már nyolc éve a Nyugat is hivatalosan elismerte a Szovjetuniót és az 1941-ig kialakult határait. Sőt, a szovjet „érdekszférát” is tudomásul vette a Nyugat. Két évig (1953-55) tartott, mire Sztálin utódját megtalálták. A kijelölt utódot (Berija) hamar eltették láb alól a vezetőségi tagok. Berijától mindenki félt, hiszen ő volt a titkosszolgálat feje, és így mindenkit sakkban tudott tartani. Ezért eleve törbe kellett csalni. Pedig Berijának volt egy remek ötlete: semlegesíteni kell (a megszállt) Németországot, és ennek fejében iszonyatos „váltságdíjat” kérni a szövetségesektől (USA, Nagy-Britannia). A semleges Németország nem viselhet háborút, a cserében kapott pénzből meg el lehet kezdeni felépíteni a háborút megnyert, de gazdaságilag padlón lévő Szovjetuniót. Az ötletet a Politbüro (élén Hruscsovval) elvetette, és Beriját halálra ítélték. Az indoklás szerint egyrészt ilyen „üzletet” nem csinálhat a világ első szocialista országa a kapitalistákkal, másrészt a semleges Németország veszélyeztet(het)i a Szovjetunió biztonságát, arról nem beszélve, hogy egy jelentős területet (NDK) le kellene adni a sok vérrel megszerzett szovjet fennhatóságú területekből.

Miközben Moszkvában tovább folyt a birodalom vezetéséért a hatalmi harc, újabb probléma ütötte fel a fejét nemzetközi szinten: a Németországhoz hasonlóan megszállt Ausztria jövője. Moszkva úgy látta, hogy itt (kicsiben) meg lehetne valósítani Berija álmát, ötletét, aminek igen komoly stratégiai jelentősége lenne. Ugyanis, egy semleges Ausztria elvágná az (megszálló) amerikai csapatok észak-dél irányú mozgását, utánpótlás vonalait. Maga az Alpok, mint természetes határ, „átjárhatatlanná” válna.  Svájc eleve semleges, ha mellette Ausztria is az, akkor az komoly logisztikai nehézséget okozna az amerikai katonai vezetésnek (Nyugat-)Európában. Megszűnne a kapcsolat a világháború alatt kiépített olaszországi támaszpontokkal, repülőterekkel. Ugyanakkor egy semleges Ausztria távoltarthatná a Bajorországban és Olaszországban állomásozó amerikai haderőt egy esetleges közvetlen konfliktustól a szovjettel.

Ez a gondolatmenet már megfelelt a moszkvai vezetésnek. Hozzá is láttak az „osztrák kérdés” megoldásához. Jó példának tűnt, és kedvező visszhangja lett a világban, hogy „az oroszok kivonulnak”!  Ezt könnyen megjegyezte az átlagember, különösen a Vasfüggöny keleti oldalán, mely egyúttal reményt is adott a szovjet megszállás majdani megszűnésére.  Ezzel Moszkvában is tisztában voltak, és azon dolgoztak, hogy ennek még a gondolatát is elfeledtessék a megszállt kelet-európai országok népeivel. A megoldásra egy államok közti katonai szerződés mutatkozott a legmegfelelőbbnek. Élő példának ott volt a NATO, amire mintegy (megkésett) válasznak szánták a Varsói Szerződést. A különbség csak az volt, hogy míg egy  NATO-tagország megtámadása esetén, valamennyi tagállam közösen lép fel (és segíti) a bajbajutottat, addig a Varsói Szerződés tagjai csak a Szovjetunióval szerződtek!  (és kérték, várták el Moszkva segítségét). 1955-ben ez (még) logikusnak tűnt, hiszen a bajba jutott tagország segítségére elsősorban  a („nagy”) Szovjetunió siet. Ennek hátulütőjét 1956 novemberében tapasztalta meg Moszkva, amikor a világ egyértelműen szovjet bevonulásról, és a magyar forradalom leveréséről beszélt, nem pedig a tagállamok „testvéri segélynyújtásáról”, amire 12 év múlva Prágában már hivatkoztak, mivel időközben a szerződést módosították. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországot nem érte külső, külföldi támadás.

Tehát, 1955-ben a szovjet befolyás alatt álló kelet-európai országokkal Moszkva (kétoldalú) katonai segélynyújtási szerződést íratott alá (május 14.). Majd ennek birtokában másnap (május 15.) aláírták Ausztria semlegességét kinyilvánító úgynevezett államszerződést.  Erre valahogy nem nagyon akarnak emlékezni a hazai történetírók. Pedig nagyon fontos a kronológia, és sok mindent megmagyaráz:  előbb Varsói Szerződés, és csak azután, másnap osztrák államszerződés.

Így Moszkva biztosítottva látta a Sztálin által 1945 után Kelet-Európára (is) kiterjesztett befolyási övezet fenntarthatóságát. A szovjet kommunista párt új vezetése 1955-re úgy érezte, a nemzetközileg biztosított és elismert határok véglegesek, miközben a mindenki számára félelmet jelentő atomtöltetű rakéták árnyékában a hidegháború a Vasfüggöny mindkét oldalán relatív nyugodt életet biztosított. A Sztálin halála után hatalomra került szovjet vezetők (élén Hruscsovval) valamiféle „békés verseny”-be kezdtek, azzal, hogy necsak szavakban, de tettekben is vetélytársai legyen a kapitalizmus fellegvárának, az USA-nak. Elismert nagyhatalommá tették a proletérdiktatúrát, miközben nem igazán törödtek a lakosság életszinvonalával, csak a teljesitmény számított, no meg a statisztikai összehasonlítások.

1956 február 25-e, a XX. Pártkongresszus zárónapja, aztán meghozta a nagy változást. Ekkor jelentette be Hruscsov, hogy nagyon ártalmas ha egy földi halandót természetfelettinek, szinte Istennek tekintünk. Ezt a hibát követték el Sztálinnal, és ebben maga Hruscsov is ludas, mert ezáltal letértek a marxizmus-leninizmus útjáról. Hruscsov Lenin végrendeletére hivatkozott, aminek másolatát szétosztották a jelenlévők között. Sztálint kegyetlennek nevezte és bűnlajstomán emlegette Kirov 1934-es meggyilkolását, sőt a „Nagy tisztogatást” (1934-40)  is. Ugyanakkor Hruscsov dicsérte a Kommunista Pártot, mely valójában Sztálin áldozata lett, ezért felszólította a Pártot, hogy töröljék el a személyi kultuszt, és térjenek vissza a társadalom átalakitásának forradalmi harcához. 

Ezt a hruscsovi megállapítást (és javaslatot)  mintha Budapesten nem értették volna meg.  Hiszen az önkritikus Hruscsov nem akart (és nem is hírdetett) „kurzusváltást”.  Azaz, szó sem volt rendszerváltásról, többpárt rendszerről, stb. csak a „sztálini hibák” feltárásáról és azok jövőbeni meg nem ismétléséről. Ezek ismeretében, így hatvan év távlatából, talán érthető(bb), hogy forradalmunk eleve leverésre volt ítélve. Ezt a szembenézést (talán) még ma sem dolgozták fel, mint ’56 bukásának valódi okát.







Monday, September 21, 2015

Az EU állapota 2015

Menekültválság. Nem. Ez Európa, pontosabban az EU válsága. Most jöttek elő működési rendszerének hiányosságai. A gazdag nyugati és a szegény keleti tagállamok közti különbség, valamint a szervezeti egység hiányai. Az EU nem egy államszövetség, mint például az USA, Kanada, India, Ausztrália, Brazilia, vagy Európában az NSZK és Ausztria. A szövetségi államrendszerben központi feladat a honvédelem, a határőrizet, a bűnüldozés, stb. Az országhatár védelméért a központi (szövetségi) kormány felel, nem pedig a határmenti tartomány, vagy tagállam.

Be kell látni, az EU ma is az a gazdasági közösség, amelynek alapját Nyugat-Európa a hidegháború idején tette le a győztes (nyugati) szövetségesek oltalma alatt. Ennek történelmi háttere a múlt század 20-as éveire, a Versailles-i békediktátum utáni időkre vezethető vissza, amikor Köln polgármestere (Konrad Adenauer) elképzelte, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú (német és francia) lakossága hasonló gazdasági szinten él, akkor eltűnik az írigység, egymás gyűlölete, és nem lesz többé háború (Nyugat-) Európában.

Az atomtöltetű rakéták árnyékában reményteljes gazdasági fejlődésnek indult Nyugat-Európa. Az EGK (Európai Gazdasági Közösség) szigorú feltételek alapján vette fel tagjait, azok csak bizonyos gazdasági szint elérése után csatlakozhattak. A nemzetközi és politikai helyzet 1989-re gyökeresen megváltozott. A „falak”, a határzárak felszámolása új helyzetet teremtett. Félő volt, hogy a szovjet által (legalább) 40 éve elnyomott, a nyugatinál lényegesen rosszabb körülmények között élők egyszer csak tömegesen elindulnak a jobb élet reményében. Ezért gyorsan kellett cselekedni. A legjobb megoldásnak a „kétsebességű” Európa tűnt. Ezt kimondatlanul is az euró bevezetése (2002) jelezte. Az 1993-ban (Maastrich-i szerződés) Európai Uniónak (EU) átnevezett laza politikai szövetség hosszú tárgyalások után 2004-ben (látszólag) keblére ölelte a volt szoc. országokat, miközben a „teljesjogú tagsághoz” bizonyos gazdasági szint elérését tűzte ki. Ezt a célt az euró-övezethez való csatlakozás jelentette. A nyugati „önvédő” mechanizmus akkor vált jól láthatóvá, mikor az új tagok (a volt szoc. országok) 2004-es tömeges csatlakozását 1995-ben megelőzte a belépésre minden szempontból megfelelő (gazdag, de) semleges országok (Svédország, Ausztria, Finnország) felvétele.

A szabadság európai szellemét kívánta erősíteni az állampolgárok szabad mozgását biztosító Schengen-i egyezmény is. Igaz, ez a mozgásszabadság közel sem biztosított olyan lehetőséget, mint az az államszövetségekre jellemző. Az EU-n belül csak három hónapig lehet egy másik tagországban tartózkodni, anélkül, hogy a (nem szociális juttatásokon alapuló) megélhetést, munkavállalást és betegbiztosítást igazolni kelljen. Sőt, az új tagállamokból érkezők hét évig (2011) egyáltalán nem kaphattak munkavállalási engedélyt. A szociálisan fejlett Németországban például a szakszervezetek bizalmát élvező szociáldemokraták ezzel a moratóriummal próbálták védeni a hazai munkahelyeket. A gazdaság közben virult, mivel a túltermelés miatt eladhatatlan áruknak Kelet-Európa, az egykori szoc. országok, 100 milliós lakossága jó felvevő piacnak bizonyult. Megemlíthetnénk még a tőke Nyugatról Keletre tartó szabad áramlását, amit sokan a „haza kiárusításának” neveztek, neveznek. Pedig, ebben ludas a magyar közgondolkodás is, hiszen az „adás-vétel”-hez két fél kell. Sajnos, az eladók meglehetősen szűklátókörű, saját, egyéni érdekeiket szem előtt tartók voltak. Például egy gyár, üzem eladásakor nem kötötték ki, az ott dolgozók (100 %-os) átvételét, és nem kértek garanciát további foglalkoztatásuk időtartamára. ’56 szelleme szertefoszlott, hiszen a munkástanácsok megalakulása akkoriban épp az állami tulajdont kívánta felváltani és megakadályozni a gyárosok („kapitalisták”) visszatérését. A jól működő mezőgazdasági nagyüzemek (tsz) felszámolása helyett úgyszintén a (kapitalista) részvénytársaságokká átalakítását kellett volna szorgalmazni. Közben az EU-n belül egyre jobban láthatóvá vált, hogy Kelet-Európa nemcsak felvevő piac, de Nyugat-Európa beszállítója lett, különösen az alacsony bérek (és életszínvonal) miatt.

A 2009-es gazdasági világválság ugyancsak nem egyformán érintette az EU-t, különösen Németországot kerülte el. A jól szervezett (és a korrupciót szigorúan ellenőrző) német gazdaságban pl. nem voltak lakáshitel bedőlések, a munkanélküliség sem emelkedett. Sőt, az euró-övezet válsága miatt ingatlanvásárlási láz tört ki. Az alacsony kamatláb, valamint az euró elértéktelenedése miatti félelmükben sokan az ingatlan vásárlásban látták megtakarításuk értékmegőrzését.

Ebből is látszik, hogy az EU nem egységes, a tagállamok maguk kezelik a problémájukat, nem pedig központilag. Ha komoly probléma (belső válság) lép fel, akkor mindig a két történelmi „örökellenség” Franciaország és Németország, ill. vezetői döntik el a számukra kedvező irányba. A jelenleg 28 tagállamot számláló Unió gyakorlatilag kezelhetetlenné vált. A szabályozás egyetlen hatásos fegyvere jelenleg a támogatások megvonása, vagy éppen (fejlesztésre való) átcsoportosítása. Minden más a tagállamok (helyi) kormányaira, hatóságaira van bízva, melyek a saját nemzeti (nacionalista?) érdekeik szerint járnak el. A volt szoc. országok egyenesen EU-ellenesek, Moszkvát látják Brüsszelben, miközben tisztában vannak azzal, hogy gazdaságuk az Unió nélkül életképtelen.

Az euró-övezet válsága, Görögország eladosodása és az államcsődtől való megmentésére tett kísérlet már jelezte, hogy a tagállamok „önállósága” könnyen az egész EU felbomlásához vezethet. Minél előbb egy olyan gazdasági (és politikai) mechanizmust kell kidolgozni (és bevezetni), mely az ilyen, vagy ehhez hasonló „kilengéseket” nem engedi meg.

A napjainkra kialakult (áldatlan állapot és ) helyzet legkirívóbb szervezeti problémája a menekült státusz egységes elbírálásának hiánya. Jelenleg minden tagállam a saját hatáskörében, egyedi törvényei alapján dönti el, kit tekint menekültnek, ill. bevándorlónak. Az EU külső határán kopogtató nem ugyanazt az elbírálást kapja a határmenti országokban, a humanitárius alapellátás minőségéről nem is beszélve. Pedig, teljesen egyformának, a nemzetközi előírásoknak, törvényeknek megfelelőnek kellene lennie. Sajnos, a gyakorlatban ez nem működik. Brüsszel, pedig még most sem tudta elérni, hogy az egyes tagállamok egységesen kezeljék a külső határoknál jelentkezőket. Elsősorban emiatt van Magyarországnak is oly rossz megítélése a nemzetközi sajtóban.

Az egységes elbírálás helyett a menekülő tömegek elhelyezése, tagállamonkénti elosztása a jelenlegi vita főtémája és tárgya. Az egyes tagllamokban a fogadtatás is azért oly szembetünően eltér egymástól, mert mutatni próbálják, hogy ők jobbak, különbek a nacionalista, vallásellenes szólamokat hangoztatóknál, akik megnyilatkozásaikban bizony sokszor gyűlöletkeltőek. A buta állami propagandáról nem is beszélve, amikor a helyi lakossághoz fordulva az ország hivatalos államnyelvén közvetítenek abszolút logikátlan, bárgyú szólamokat, pl. „be kell tartanod a törvényeinket”. Őszintén, az őshonosok közül hányan tartják be maradéktalanul az ország törvényeit, például az adózási törvényeket, előírásokat?

Németország az EU motorja. A földrész legerősebb és legbiztonságosabb gazdasága. Vezető szerepe a kontinentális Európában megkérdőjelezhetetlen. Az emberiség ellen a múlt században elkövetett bűnök miatti bűntudat még mindig elevenen él. Az elesettek, az üldözöttek és menekülők iránti szimpátia igen erős. Különösen napjainkban, amikor - úgy tűnik - az EU tagországai cserben hagyják a merkeli példamutatást, a szírek befogadását.

Hogyan is jutottunk el idáig? Néhány éve Olaszország legdélibb partjainál jelentek meg az éjfekete menekültek. Néhány újsághír jelezte, hogy az olaszok segítséget kérnek az EU-tól a Libia felől hajókon érkező tömegek ellátására. A történésekre akkor kezdtek felfigyelni, amikor a világsajtó első oldalára került, hogy többszáz lélek lelte halálát a Földközi-tenger hullámsírjában. Nem sokkal később Németországban is kezdtek felfigyelni a menekült problémára, miután a nyugat-balkáni népek útra keltek és egyre többen kértek menedék sztátuszt. Az ötletet Kanada, ill. a magyar romák által már megtapasztalt „joghézag” adta. Beadni a menekült kérelmet, majd annak elbírálási ideje alatt kihasználni a törvény adta lehetőséget, mely szerint a menekültkérőket pénzbeli segély(nyújtás) is megilleti. Németországban az elbírálás (fellebbezéssel együtt) legalább kilenc hónapot vesz igénybe. Az ezalatt euróban folyósított segélyből több mint egy teljes évi nyugat-balkáni fizetésnek megfelelő pénzt lehet megspórolni. Ráadásul ezekből az országokból vízummentesen lehet eljutni az EU-ba. Ezt a fonákságot a bajorok (CSU) kezdték feszegetni, és a központi (berlini) kormánynál elérni, hogy ezt a térséget (Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovia, Montenegro és Szerbia) a jövőben ne tekintsék háborús övezetnek, hiszen a vízummentességgel eleve „baráti” országok. Ma már a visszaküldés szinte mindennapos. A bajor állam, pedig nyugat-balkáni beruházásokkal segíti a helybeli munkahely teremtést.

Közben elindult a menekültáradat a törökországi táborokból a Balkánon át az EU felé. Itt érdemes egy pillanatra megállni. Görögország az egyetlen EU-s tagállam a térségben, mely egyben a schengeni övezet tagja. Ráadásul az euró övezet tagja is, tehát elvben a „keménymaghoz” tartozik. Ezért logikusnak tűnik, hogy területére lépve a menekült már biztonságban érezheti magát: elérte, sőt bent van az EU-ban. Törökországtól (Bodrum-félsziget) alig néhány kilométerre fekszik az első görög sziget: Kos. A tengeren (vízen) való átjutás rövid, és szinte kockázatmentes. A menekülők azonban nem állnak meg a biztonságos EU-s országban, hanem továbbállnak, azaz kilépnek az EU-ból és a schengeni övezetből, majd alig ezer kilométerrel odább ismét bebocsátást kérnek. A közbeeső balkáni országok szinte szó nélkül tovább engedik őket, hiszen tudják, hogy a menekülők célja a gazdag és szociálisan nagyvonalú nyugat- és észak-európai országok. A média által közvetített hírek alapján nem világos: menedéket keresnek, hogy aztán (egyszer majd) visszatérjenek hazájukba, vagy letelepedési szándékkal jönnek.

A nemzetközi jog szerint minden menekültnek oltalmat kell biztosítani szállás, élelem és higiéniai, tisztálkodási lehetőség formájában, valamint alapos orvosi ellenőrzésnek kell alávetni. Ez igen fontos, hiszen nem csak az elsősegély nyújtásról van szó, hanem a fertőző betegek kiszűréséről is! A bevándorlók esete más. Ők csak az adott ország gazdasági helyzetétől függően kaphatnak bebocsátást, aminek elengedhetetlen előfeltétele az alapos orvosi vizsgálat. Sok helyen a szakszervezetek véleményét is kikérik a munkaerőpiac pillanatnyi állásáról.

az adott ország” – már eleve kérdéses az EU-val kapcsolatban. Hiszen ha államszövetség lenne, akkor egyetlen országnak kellene tekinteni, nem pedig az egyes tagállamok gazdasági helyzetének (és ígényének) függvényében eldönteni a bevándorlást. Ez vonatkozik a menekült státusz elismerésénél is!

A magyar kormány sajátos módon reagált a szokatlan kihívásra. Félretéve a keresztényi kéznyújtást, az elesettek oltalmát, ellenségnek állította be (és kezeli) a valójában Nyugat- és Észak-Európába igyekvőket. Az orbáni politika célja, elvenni az emberáradat kedvét a Magyarországon való áthaladástól. E koncepció része a befogadó állomásokon és a pályaudvarokon uralkodó állapotok.

Az embertelen körülmények láttán, Merkel kancellár humanitárius vészhelyzetet észlelt, ezért úgy döntött Németországnak azonnal cselekednie kell. Ekkor jelentette be, hogy valamennyi szír menekültet (papírokkal és papírok – vízum – nélkül) befogad. Ezzel a döntéssel Merkel és Németország példát akart mutatni a világnak, de mindenek előtt az EU tagállamainak. Bölcs döntése világszerte ismét szimpatikussá tette a „gonosz németeket”. Különösen az arabvilágban, és ezzel kihúzta a sötét középkorra emlékeztető („európai”) keresztény-iszlám ellenes gondolkodás méregfogát. Ezzel egy idejűleg a figyelem középpontjába helyezte a Szíriában folyó háborút. Vajon elgondolkozott már valaki is Magyarországon, hogy a menekültekkel szembeni (embertelen) fellépésnek milyen következménnyel járhatnak? Például megjelenhetnek az öngyilkos merényletek, amit a szögesdrót-kerítés nem tud megakadályozni, sőt épp elő tud segíteni. Ráadásul még muszlimnak sem kell lennie az elkövetőnek, elég ha csak szimpatizáns. Úgy, ahogy az IS-ben harcoló európai önkéntesek.

Az ilyen németországi merénylet lehetőségét Merkel asszony szinte nullára redukálta. Amúgyis az összlakosság 5 százalékát kitevő, mintegy 4 miilió németországi muszlim nagy többsége török-kurd származású, akik vendégmunkásként érkeztek az 50-es években, majd a 70-es évektől mint üldözött kurdok leltek menedéket és illeszkedtek be a német társadalomba. Ma már többen közülük az államigazgatás és a politikai élet megbecsült tagjai. Különben Törökország szinte a kezdetek óta ott volt az EKG megalakulásánál, és máig társult tag különféle európai szervezetekben. Az EKG-be, majd az EU-ba való teljes jogú tagságát azonban egyes tagállamok ellenzik.

Merkel azonban naívnak bizonyult, mert nem számolt a tagállamok, különösen az egykori „szocialista” országok érzéketlenségével, ellenállásával. Igen, be kellett látnia, hogy jó példáját nem követik. Sőt, még országon belül, a szövetségi tartományok sem hajlandóak megsegíteni a legtöbb menekültet befogadó Bajorországot. A lakosság többsége szimpatizál a menekült kérdéssel, már csak azért is, hogy kifejezze ellenszenvét az orbáni magyar úttal szemben. Münchenben (és Bécsben) tüntetőleg kedvesen fogadták a főpályaudvarra özönlő embertömeget. A szociáldemokrata városvezetés nehezen tudott megbírkózni a kialakult helyzettel. A tartományi politikai többség (CSU) is megoldást követelt az egyre elviselhetetlenebb állapotok miatt. Mivel, Bajorország bármennyire is önálló, független tartomány, a határvédelem központi (Berlin) feladat. A bajor kormány nem állíthatott fel szögesdrót kerítést, nem változtathatta meg a (tartományi) törvényeket, hogy a nemzetközi joggal ellentétesen statáriális úton néhány nap alatt (pro forma) embereket ítéljen el, és azokat a végzés lefordítása és fellebbezés nélkül kiutasítsa az országból.

A CSU változást akart, ezért bevetették a már lassan szokásos CDU (Merkel) elleni fricskát: az Orbánnal való szimpatizálást. A kancellárasszonny melletti szolidarítás érezhetően fogyott, ezt különösen a menekültek szállásai elleni neonáci támadások jelezték. A lakosság is kezdett belefáradni a szűnni nem akaró embertömeg ellátásába, legalábbis, ami a közhangulatot illeti. Végül Merkel belátta, hogy az ország belső békéje érdekében be kell vezetni a határellenőrzést, és ezzel lelassítani a menekültáradatot. Figyelem! Nem határzár, nem szögesdrót kerítés, hanem (szigorú) határellenőrzés, ami abból áll, hogy mindenkinek fel kell mutatnia útiokmányát, és a közúti ellenőrzésnél kinyitni a csomagtartóját. Ez természetesen lelassítja a beutazást (Dél-) Németországba, de határzárról nem lehet beszélni. Az igazoltatás során fennakadt személyeket regisztrálják, majd egy közeli menekült befogadóállomásra viszik, ahol emberhez méltó körülményeket között szállást és ellátást biztosítanak számukra.

Merkel mindenképpen nyertese a kialakult helyzetnek. Sikerült elnyernie nemcsak az arabvilág, de az elesettekkel szimpatizáló egész civilizált világ tetszését. Azt se feledjük, hogy Németországban nagykoalicíó kormányoz, tehát minden cselekedét ideológiai ellenfelével, a szociájdemokratákkal (SPD) is egyeztetnie kell. Az utóbbi idők kudarcai, mindenekelőtt az euró válság, majd a jelenlegi humanitárius katasztrófa arra készteti Németországot, hogy továbbra is élenjárjon a példamutatásban, és gyökeres változásokat terjesszen be az EU szervezeti átalakítására.

A nagyvonalú német befogadás mögött gazdasági megfontolások is állnak. Az elöregedő lakosság miatt apadó nyugdíj-befizetések ellensúlyozására jó alkalom az újrakezdésre és beilleszkedésre eltökélt fiatal munkaerő megjelenése. Már szervezik az ingyenes nyelvtafolyamokat, mely a beilleszkedés első (és alap)feltétele. A kimutatások szerint az újonnan érkezők fele szakképzett, a másik fele pedig betanított munkásként tud szinte azonnal munkába állni. Különösen az autógyárak üdvözlik (és alkalmazzák) ezeket a fiatalokat, akik az európai átlagnál magasabb német életszinvonal láttán a mielőbbi beilleszkedést fogják választani. Ráadásul az 50-es évek „török inváziója” megtanította a német hatóságokat az idegen „kultúrákból” érkezők kezelésére. Az iszlám nem lehet akadály.

Összegezve: nem a menekültáradat kiváltó okán kellene töprengeni, hanem a probléma megoldásán kellene (végre) egyességre jutni. A megoldás pedig az EU szervezeti rendszerének megreformálásán múlik. Ehhez viszont szemléletváltásra van szükség, amire épp ez a válság hívta fel a figyelmet. Veszélybe került a II. világháború óta felépített európai álom: egy jobb, békés és jólétet biztosító egységes társadalom megteremtése, ahol a polgárok szabadon közlekednek, vállalnak munkát és ott telepednek le, ahol kedvük tartja, mint a világ többi államszövetségében. Sajnos ettől még Európa, és ezen belül, az EU, nagyon messze van.