Saturday, December 31, 2005

Szezonális üdvözlet

Kicsit hülyén hangzik. Vagy talán nagyon is? Vagy csak a fordítás teszi ennyire érthetetlenné a karácsonyi jó kívánságot angolul (Season’s Greeting)? Már jó ideje „ünnepi szezon”-nak, (holiday season) nevezik angol nyelvterületen a Karácsonytól Szilveszterig tartó „ünnepség sorozatot”, sőt a multikultúralitás jegyében Vízkeresztig, hiszen az ortodox (pravoszláv), azaz a bizánci keresztények (görögök, oroszok, románok, bolgárok, szerbek stb.) legnagyobb ünnepe - a húsvét mellett - Vízkereszt. Újabban, a karácsonyi dalokba is becsempészték a Boldog Újévet is – legalábbis az angol szövegekbe. Ehhez még hozzájön időnként (mint most is) az izraeliták „fény ünnepe” a Hannukah, melynek semmi köze a keresztény ünnephez, vagy a télhez, csak „szezonális” időbelisége egyezik meg, esik egybe. (Hogy mennyire nincsenek ezzel tisztába Magyarországon, arra talán legjobb példa egyik politikusunk – vagy tanácsadóinak - oltári baklövése)
Aztán, ha kitekintünk a világba, láthatjuk, a Föld lakosságának kb. egyharmada ünnepel, ezekben a napokban. De, ahogy univerzálisan elfogadták a Krisztus születése szerinti időszámítást, és naptárat, (mint hivatalos időmértéket), úgy a Karácsony megünneplése is egyre inkább elterjedt, ahol keresztények élnek. Én például a Vasfüggöny idején, amikor munkám Európához kötött, menekülve az európai (hazai) „hangulattól”, és a gyermekkor emlékeitől, szívesen töltöttem a „holiday season”-t valamelyik arab országban, mert ott csak az előkelő szállodákban, a külföldiek tiszteletére (és pénztárcájára) ünnepelték a Szentestét. Ezzel nemcsak azt akarom érzékeltetni, hogy a Karácsonyt nem mindenhol ünneplik, pláne nem állami ünnep (fizetett munkaszüneti nap), hanem azt is, hogy miért lett napjainkra „vita tárgya” a „karácsonyi üdvözlet”. Mert a multikultúrális országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, most épp ez foglalkoztatja az embereket, pontosabban a sajtót. Minek nevezzük ezt az „ünnepi időszak”-ot? Szabad-e „karácsony"-nak nevezni a Karácsonyt? Vagy sokkal korrektebb(?) „ünnepi időszak”-nak hívni? Egy kis marketinggel (de szép szó! brrrr….) könnyen kiszámítható, hogy sokkal több levelezőlap és ajándéktárgy fogy a „holiday season” felirattal, mint a „Boldog v. Békés Karácsonnyal”. És ekkor felvetődik a kérdés: vajon valóban az „esélyegyenlőség”, a multikultúrizmus az, ami száműzni óhajtja a Karácsonyt, mint „időszakos üdvözlést” vagy a (globalizálódó) kereskedelem?
Egyébként megfigyeltem, hogy a nyugati (angolszász) vezércikkek - talán a "multikulturizmus" jegyében - a békét és a menekültek, a rászorulók megsegítését, befogadását, megértését hangsúlyozzák. A bethlehemi jászol is valami olyasmiről szól, hogy Józsefnek és Máriának nem volt hol megszállnia.........
.
Ennek szellemében, minden kedves olvasómnak, bárhol is él a világban és bármely felekezethez tartozik, nagyon boldog és békés Karácsonyt kívánok ebben az ünnepi időszakban.
.
.
.
(....Ezt a bejegyzést Szentestére való készülődés közben írtam a "Pocakos News"-ban 2005. dceember 24-én délután. Most már bevallhatom, hogy valami "mást" akartam írni, mint az ilyenkor szokásos "sablonok". Az apropót egyik politikusunk szokatlan karácsonyi üdvözlete adta, miközben a karácsonyi készülődés sietségében nem kívántam részletezni ezt a Karácsony-Hannukah témát, attól tartva, hogy félreérthető "zsidózás" lesz/lehet belőle. Ugyanis meggyőződésem, - hogy akár vallásnak, akár nemzetiségnek tekintjük a magyarországi zsidóságot, - többségük együtt ünnepel a nemzettel, a béke és szeretet (állami) ünnepén: állít karácsonyfát, eszik beiglit és kíván boldog ünnepeket embertársainak, még ha Krisztust nem is tekinti Megváltónak. Valami ilyesmi kavargott bennem, és késztetett írásra.
Különösen erőltetettnek érzem és tartom a köztéri (egykori Berlini-tér, majd Marx-tér, ma pedig Nyugati-tér) hannukia (nyolcágú gyertyatartó) állítását. Számomra ez nem tolerancia, hanem képmutatás. A nyugati (keresztény és szabad) világ fővárosaiban sehol sem láttam még a "tolerancia" ilyen fajta megnyilvánulását. Pláne, hogy mellette ("csakazértis") felállítottak egy keresztet is. Ráadásul, - mint hallom, - kettőskereszt kívánja jelképezni a "keresztény" (és "magyar") karácsonyt ugyanazon a köztéren!.....)
.
Ezek a tények és gondolatok kavarogtak bennem, amiket a szeretet és megbékélés előestéjén nem tartottam ildomosnak kifejteni. Szerencsémre, segítségemre sietett egy USA-ban élő olvasóm (Kinga), aki oly szépen megfogalmazta azt, ami belőlem azon a késő délutánon csak nem akart "kijönni". Kinga megjegyzésével lesz/lett teljes ez a "szezonális üdvözlet"
.
"......Csak némi pontositas: az USA-ban NEM ELSOSORBAN a sajtot foglalkoztatja a Christmas-Holiday ügy most mar, meg akkor sem, ha eppen egy mediaszemelyiseg, bizonyos Bill O'Reilly kezdte el meg tavaly ezt az oruletet. Teljesen es felreerthetetlenul POLITIKAI kerdes lett belole. Aztan: az USA-ban karacsony korul a legfontosabb (most mikroszinten ertem) az UNNEPLES. Ahogy irta is, idobeli egybeesese miatt van az, hogy meg ha a Hannukah-nak eredetileg es elvileg semmi koze a kereszteny karacsonyhoz, gyerekkortol kezdve valahogy ugy tudatosodik az amerikaiakban, hogy ez a zsido "karacsony". (Meg ha nagyon furcsan - sot: bizarr modon - is hangzik a mi fulunknek.) Megjegyzem, hogy nagyon sok zsido csalad ugyanugy fát állit, karacsonyozik az USA-ban, mint a keresztenyek, PLUSZ tartjak a Hannukah-t is (valahol itt jon be a melting pot a kepbe). Es kihagyta a harmadik nagy teli unnepet, a Kwanzaa-t, ami a 60-as evektol a feketek (African-American) egyre nagyobb - szinten nem kereszteny ertelemben vett karacsonyi - teli unnepe. Minden egyes iskolaban, minden egyes evben ez az a harom minimum unnepseg, amelyikrol minden gyermek megemlekezik. BTW, igazan ez a mondata inditott irasra: " És ekkor felvetődik a kérdés: vajon valóban az „esélyegyenlőség”, a multikultúrizmus az, ami száműzni óhajtja a Karácsonyt, mint „időszakos üdvözlést” vagy a (globalizálódó) kereskedelem?" 1. Semmi sem akarja szamuzni a karacsonyt; ez csak az itteni kereeszteny szelsojobb szezonalis musora 2. az igazi multikulturizmus itt tobbek kozott eppen az, amirol font beszeltem, hogy egyenlo eselyt ad kulonbozo nepcsoportok es vallasi csoportok unnepeinek a megismeresere minden gyermek szamara; 3. a kereskedelem szerepe mellett azert azt is latni kell, hogy a happy holiday mogott meghuzodik valami abbol a bizonyos toleranciabol, amire valamikor regen eppen az USA volt a jo pelda (ma mar regen nem az, de ez mar egy mas tortenet). Magyaran az, hogy nem ismerem a masik embert, es igy nem is akarom akaratlanul megserteni: a happy holiday kellokeppen semleges kifejezes ehhez. ........"
(Kinga comment-je)
.

Wednesday, December 21, 2005

A nép szava

Olvasom, hogy “szociáldemokrata napilap” lett a Népszava. Ha jól tudom, szakszervezeti lapnak indult Táncsics Mihály szellemiségét követve Pest-Buda egyesülésének évében 1873-ban. Külföldi Viktor, a Magyarországi Munkáspárt egykori titikára, 1877-ben indította el az akkor még hetilapot, melynek első számának alcíme: "határozott szabadelvű politikai újság" volt. Majd a Magyarországi Szociáldemokrata Párt jelentős szerepet kapott a lap finanszírozásában, irányvonalának alakításában, és 1880-tól a párt lapja lett. 1905-től napilap. A klasszikus időkre jellemző, például a kísérletező Thália színház felkarolása. A Népszava 1906 januárjában erről így számolt be:

“……..a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek szívesen vették fel a kapcsolatot a Tháliával: “Németországi elvtársaink […] maguk alapítottak színházi részvénytársaságot, amelynek igazgatásába, tehát a színház műsorának összeállításába, a munkások megbízóinak döntő beleszólásuk van. Nálunk azonban ilyen tervről egyelőre le kell mondani. […] Ehelyett érintkezésbe léptünk a Thália Társasággal, amelynek képviselői kijelentették, hogy a munkások számára az előadandó darabok megválogatásánál kikérik tanácsunkat.

A budapesti munkásságra, amely annyiszor adta jelét annak, hogy minden igazi kultúráért nemcsak lelkesedni, de áldozni is tud, az a feladat hárul, hogy ezt a vállalkozásunkat, amelynél a nyerészkedés teljesen ki van zárva, mindenképpen támogassa.”
Az 1906-os munkáselőadás-sorozat közönségszervezéséről nincs sok adatunk. A Népszava szerint a Thália hatszáz jegy átvételét kérte a Szociáldemokrata Párttól, amelyet az a szakszervezeteknek adott tovább, illetve a Népszava könyvesboltjában árult. A szakszervezeti tagok kedvezményesen vásárolhattak jegyet.

Az 1908-as előadássorozatot még szervezettebb keretek között játszották. A társaság úgy érkezett vissza Budapestre, hogy Bánóczi {546.} előzőleg megegyezett a Szakszervezeti Tanáccsal, hogy a Tháliának heti két-három alkalommal a Népszínpadon tartott munkáselőadásaira a szakszervezetek és a Népszava vállalja a közönségszervezést. A Thália e hónapokból fennmaradt pénztárkönyvének tanúsága szerint a kárpitosok, az ácsok, a cipészek, a nyomdászok, a könyvkötők, a grafikusok, a pincérek, a szabók, a vas- és fémmunkások, a szobafestők, a kereskedelmi, illetve magánalkalmazottak, a cipőfelsőrész-készítők, a mészárosok, a bőröndösök, a famunkások és a villanyszerelők szakszervezetei vásároltak belépőjegyet
……” (Forrás)

A “szocdem vonal” eltűnt a két (szocdem és kommunista) párt erőszakos egyesítése után 1948 nyarán, de a lap szakszervezeti jellege mindvégig fennmaradt. Legalábbis a rendszerváltás éveiig. Aztán csak azt lehetett hallani (olvasni), hogy jelentősen csökken a példányszám. Majd több tulajdonosváltást követően (egyidőben a "Fenyő birodalom" része), legutóbb egy MSZP közeli cég vette meg. A magát szocdemnek tartó miniszterelnök ugyan megjelent a lap 130. születésnapján, de a szociáldemokráciáról szóló cikkeit, véleményeit, elképzeléseit inkább a Népszabadságban lehetett olvasni.

Közben meglepődve tapasztaltam, hogy az ország két legkisebb példányszámban megjelenő és eladott országos napilapjának (Népszava és Magyar Hírlap) főszerkesztői, rovatvezetői egy magán-televízióban hakniznak. Nyugati eszemmel addig is furcsállottam, hogy a Népszabadság egyik (fő)publicistája egy reggeli tv-műsort vezet. Számomra elképzelhetetlen, hogy a brit The Times, a német Süddeutsche Zeitung vagy az amerikai New York Times főszerkesztője, publicistája (például kedvencem, William Safire), valamelyik magántévében vezessen (másodállásban?) műsort.

Aztán, most olvasom a meglehetősen fanyalgó, “cikiző”(?) cikkeket, beszámolókat a megújuló Népszaváról: szocdem napilap, de nem pártlap. Nem is lehet, hiszen elég mókás így is, hogy a semmiből hirtelen előhozzák az 1948-ra szétvert, majd “bedarált” SZDP “utódpártját”, amiből jelenleg testvérek között is legalább három van, de egyik sem számottevő a parlamenti választások szempontjából. Valahogy, valami nem tetszik nekem. Amolyan PR fogást, vagy inkább kampányfogást(?) érzek mögötte. Nem pedig, a táncsicsi gondolatokat és örökséget, a szakszervezetek, a munkásság harcos lapját a “nép szavá”-t, melynek felvilágosító, tanító és kulturális küldetése volt és van. Bizonyos disszonáns felhangot érzek ki Gyurcsány Ferenc szavaiból – ha pontosan idézték –

“….“Az Isten óvjon meg attól a sajtótól, mely a baloldaliságot úgy értelmezi, hogy igaza van a pártelnöknek és a miniszterelnöknek” – teszi hozzá. A kormányfő végül levonja a konklúziót: “szüksége van a magyar baloldalnak a Népszavára”, egy “erős, kritikai hangra”. ….”

Az “Isten óvás”-ból mintha az csengene ki, hogy ez bizony pártlap, az “erős, kritikai hangra” való szükségesség, pedig ugyancsak távol áll felfogásomtól: a pártatlan, tárgyilagos tájékoztatástól, ami - szerintem, - nagyon hiányzik a magyar sajtóból. No meg az alapos (jelzők nélküli) elemző cikkek a hétvégi számokból, azaz az igazi “felvilágosító” munka a munkásság részére.

Tényleg, valami is változni fog? (csak zárójelben jegyzem meg, volt néhány próbálkozásom a lapnál, de rendre elutasítottak. Legutóbb leépítésre hivatkozott egyik kedves kollegám és barátom). Mit jelent a tiszteletbeli főszerkesztő, mint pozíció? Vajon a nagyrabecsült és tisztelt Fejtő Ferenc (akinek eddig a Magyar Hírlapban volt rovata "Széljegyzetek Párizsból" címen) neve fel kerül-e az első oldalra, az alcímbe? Vagy csak az impresszumban jegyzik majd becses személyét? Mennyire lesz/van beleszólása "Feri bá"-nak a lap szerkesztésébe? Mert nyugati szemlélete biztos sokat segíthetne, hogy a Népszava visszaszerezze 1945 előtti reputációját a magyar médiában és a munkásság körében.

Nem lenne rossz, ha jövő hónapban megismételhetnék a 100 évvel ezelőtti (1906. január 16.-i) beszámolót

“….A budapesti munkásságra, amely annyiszor adta jelét annak, hogy minden igazi kultúráért nemcsak lelkesedni, de áldozni is tud, az a feladat hárul, hogy ezt a vállalkozásunkat, amelynél a nyerészkedés teljesen ki van zárva, mindenképpen támogassa.” Az 2006-os munkáselőadás-sorozat közönségszervezéséről nincs sok adatunk. A Népszava szerint a Thália hatszáz jegy átvételét kérte a Szociáldemokrata Párttól, amelyet az a szakszervezeteknek adott tovább, illetve a Népszava könyvesboltjában árult. A szakszervezeti tagok kedvezményesen vásárolhattak jegyet…..”
.
.
.

Monday, December 05, 2005

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 1.

Régóta foglalkoztat az a Magyarországon manapság „időszerű” kérdés, hogy vajon a „zsidó” nép vagy vallás? Eddig valahogy sommásan az volt a magánvéleményem, hogy nincs a világon még egy olyan szerencsétlen vagy szerencsés – nézőpont kérdése – nép, amelynek történelme egyúttal vallása is. Felismerésem a „vasfüggönyös” időkre nyúlik vissza. Akkor tájt foglalkoztatott igazán ez a gondolat, amikor a hírekből értesültem, hogy pl. a Szovjetunióban a legális „disszidálás” csakis a zsidóknak adatott meg. Kicsit közelebbről tanulmányozva a dolgot, aztán kiderült, hogy sokaknak házasság révén vagy egyszerűen az izraelita vallás felvételével sikerült elérniük a kommunista paradicsomból való hivatalos kiűzetést. Ha nép, akkor csak egy szűk réteg távozhat, azok, akik „Isten kiválasztott népéhez” tartoznak, és azt igazolják. Ha viszont vallás, akkor bárki jelentkezhet kivándorlásra, aki előzőleg felveszi az izraelita vallást. Ehhez viszont elég egy „keresztlevél”, amit könnyebb és egyszerűbb beszerezni, mint zsidó szülőket, nagyszülőket. Ebből a gondolatmenetből, viszont arra a következtetésre jutottam, hogy ha zsidóknak ott van Izrael állam, akkor a katolikusoknak meg ott van Vatikán. Ha tehát, a katolikus egyház valóban elő akarná segíteni, legalább a kommunizmus vallási üldözöttjeinek távozását a Vasfüggöny mögül, akkor - Wallenberghez hasonlóan - miért nem adnak ki („gyártanak”) vatikáni útleveleket, védett papírokat a rászorulóknak? Aztán arra gondoltam, hogy hová teszi a Vatikán azt a sok katolikust, akik ezen a módon szabadulnának meg a kommunista diktatúrá(k)tól? A tömeges, és hivatalos disszidálás ábrándja itt meg is szakadt.

Ez a téma újra előjött, mikor Izraelben jártam és alkalmam nyílt vendéglátóimnak is előadni fiatalságom elmélkedését, a „zsidó” nép vagy vallás? – témakörben. A válasz az volt, hogy ők izraeli állampolgárok és izraelita vallásúak. Majd megjegyezték: a „vallás vagy nép” kérdésről a parlamentben is szoktak vitatkozni. Ezen igencsak elcsodálkoztam, de elmagyarázták, hogy olyan „zsidók” is élnek Izraelben, akik nem ismerik el Izrael állam létét, ezért nincs útlevelük sem, csak ott élnek őseik földjén az ortodox vallás szerint, és még a hivatalos héber nyelvet sem használják, egymás közt jiddisül beszélnek. Ebből az következik, hogy Izrael állam mindenkit befogad, aki „zsidósága” miatt bárhol a világban hátrányt szenved, vagy üldözik.

A „nemzetiség – vallás” téma azonban továbbra is izgatott, így annak történelmi hátterét kezdtem kutatni. Úgy érzem, hogy a jelenleg folyó vitához a magyarországi zsidóság sorsát a Kiegyezéstől érdemes közelebbről megvizsgálni.


Az emancipáció

A 19. század első kétharmadában egyfelől a polgárjogok, másfelől a zsidó közösségeken belüli változások foglalkoztatták a magyarországi zsidóságot. Helyzetüket és a hozzájuk való viszonyt nagymértékben befolyásolta a Felvilágosodás, a francia forradalom eszméi és a reformkorszak. A feltétel nélküli szabadságjogok kiterjesztését zsidókra, a zsidók polgári egyenjogúsítását, a liberális nemesek szószólója báró Eötvös József szorgalmazta „A zsidók emancipációja” című esszéjében (1840). Ebben kifejtette, hogyha egyenjogú tagjai lesznek a magyar társadalomnak, akkor elindul egy asszimilációs folyamat, és ezzel hosszútávon megoldódik a „zsidókérdés”.

Ugyanakkor a legnagyobb magyarként tisztelt gróf Széchenyi István ellenezte az emancipációt, amit „a magyar törzs mind erősebb fogyatkozásával” indokolt. Magyarázatát
érdemes felidézni, ahogy azt egy rendőrségi besúgó jelentette a bécsi hatóságoknak 1839-ben.
„…..Úgy vélte [Széchenyi], hogy a németek egyre inkább túlsúlyba kerülnek, s Pest városát szemlélve gyakran már az a kérdés is felvetődött benne, hogy egyáltalán Magyarországon van-e? Ezek után konkrétan kifejtette: "Igaz ugyan, hogy a zsidók most igyekeznek megtanulni a magyar nyelvet, ez azonban […] csak azért történik így, hogy bennünket fogékonyabbá tegyenek az emancipáció iránt. Egyébként nagy tévedés azt hinni, hogy az emancipáció által a zsidók magyarokká lesznek, mivel szellemükben túlságosan németek. Ő maga [Széchenyi] igencsak kétli, hogy a zsidók az igazi keleti törzsekkel összekeverednének. Ha viszont […] még a földbirtoklási jogot is megkapnák, nem tudja, hová jutnának a magyarok."

Széchenyi magyarázatának „zsidóellenes”-ségével csak annak van joga azonosulni, aki magyarságában a „keleti törzsekkel” is azonosul, valamint elfogadja, hogy erőszakos hittérítés következtében hagyta el ősei törzsi vallását, és vált kereszténnyé. Azaz az új vallás (a kereszténység) tartotta össze a népet, a nemzetet, vagyis (Szent) István a vallást a „nemzetiségi (törzsi) politika” fölé helyezte. Tehát, amit a bibliai zsidó törzsek „Isten kiválasztott népének” tartanak és neveznek, azt a magyar (keleti) törzseknél „Mária országa” helyettesíti. Hiszen a keresztény vallás úgy hirdeti az egy igaz Isten krisztusi szeretetét, hogy közben nem nézi az egyén származását. (Erre legjobb példa a hittérítés) Ugyanakkor történelmi eredetét az első egyistenhívő néptől, a zsidóktól származtatja, akik szövetséget kötöttek Istennel. Nem hiába nevezte II. János Pál pápa a zsidókat „idősebb testvéreink”-nek, hiszen mindennapi életünket ugyanaz a Tíz Parancsolat határozza meg, amit Mózes kapott Istentől.


A Kiegyezés és az izraelita vallás

Széchenyi fenntartásai ellenére 1840-ben a parlament megszavazta azt a törvényt, mely a zsidóknak szabadköltözködési, illetve letelepedési jogot adott. Az egyenjogúság azonban vagy még harminc évet váratott magára. Végül is a Kiegyezés hozta meg, amikor az 1867-ben elfogadott polgári egyenjogúsági törvény kimondta:

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.
(1867, XVII. törvénycikk.)

Ez a császári és királyi rendelet, törvény nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legjobban asszimilált izraelita közösségét eredményezte a következő ötven évben, azaz az első világháború idejéig. A társadalmi emancipáció lassan valósult meg, hiszen magában az izraelita közösségekben is feszültséget okozott a kialakult új helyzet. Ugyanakkor politikai és gazdasági téren új korszak kezdődött a felemelkedés és kibontakozás terén. Érdemes megemlíteni, hogy
1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.


Ortodox és neológ

Az 1867-es törvény felbolygatta a közösségi életet. Az izraelita vallásra jellemző, hogy közösségi alapon szerveződik. Ellentétben a katolikus vallással, amelynek felépítése, szerkezete piramisszerű, hierarchikus. Gyakorlatilag izraelita egyházról nem is beszélhetünk, hiszen a rabbi nem egyházi ember, nem az egyházat képviseli, nem „pap”, hanem a közösség (hit-község) olyan tanult tagja, aki a vallási, rituális hagyományokkal, szokásokkal is tisztában van, azaz a közösség vezetője (rabbi = tanító). A zsidó közösségek önellátóak voltak, és meglehetősen befelé fordult életet éltek, különösen tőlünk keletre, a mai Ukrajna területén. Ez egyfajta védelem (is) volt a pogromok ellen: kerülték a „konfliktusokat”, miközben a köztiszteletnek örvendő (csoda)rabbik (rebe) tekintélye igen erős volt, és nagyon befolyásolta a közösség életét. Az 1867-es törvény választás elé állította a közösségeket, már csak azért is, mert a központi hatalom, az állam, megkövetelte a felekezet vezetőivel való kapcsolattartást. Úgy, ahogy az a többi történelmi egyházzal már régóta bevett szokás volt. A hitközségek szerveződése egyben a felekezeten belüli különválást is jelentette.

A hagyományőrzőket ortodox vagy talmud irányzatnak, a beilleszkedés, az asszimiláció felé hajlókat, pedig neológ (új elveket követő) irányzatnak nevezték. Az egyik csoporthoz sem csatlakozó néhány hitközség magát status quo ante-nak nevezte.

A különbség a külső szemlélő részére is észrevehetővé vált, hiszen a neológ zsinagógában volt orgona, és az imádkozás magyar nyelven folyt. A zsinagóga ezzel felértékelődött. Ez abból is látszott, hogy sokat adtak az épület külső és belső építészeti megjelenésére, és ezáltal a neológ irányzatot követők vallási központja lett, amely ugyanakkor szinte az egyetlen kapcsolat maradt egymással és a judaizmussal. A hagyományőrzés - az ünnepeket leszámítva - gyakorlatilag csak a kóser étkezésre, valamint a születési és a temetkezési szokásokra korlátozódott.


Egyházpolitikai törvények

Az izraeliták törvényelőtti egyenlőségét és vallásként való teljes jogú elismerését az 1894-ben és 1895-ben elfogadott úgynevezett egyházpolitikai törvények biztosították. Ezek a törvények alkotmányjogi szempontból is előremutatóak voltak a modern magyar polgári állam megteremtése felé. 1894-ben vezették be a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, valamint engedélyezték a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően (1894. évi XXXI., XXXII., XXXIII. törvénycikk). Korszakalkotó változást hozott 1895-ben a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény(1895. évi XLIII. törvénycikk), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a reformok báró Eötvös József, első magyar kultuszminiszternek és a bársonyszékben őt követőknek (Trefort Ágoston, Eötvös (fia, a tudós) Loránd, Wlassics Gyula) köszönhető.

Az első világháborút megelőző 50 évben („aranykor”) az asszimilációra, a magyarrá válásra való hajlandóságot, lelkesedést mutatja, hogy a névváltoztatásban, a „magyarosításban” is élenjártak az izraeliták. Nemcsak szülőföldjüknek, de hazájuknak is tekintették Magyarországot, és úgy tűnt, hogy az állam mellett, a magyar nép is a nemzet testének, részének tekintette izraelita vallású honfitársait.


Tiszaeszlár

A liberális gondolkodású államvezetés úgy gondolta, hogy a szabad vallásgyakorlással és a törvényelőtti egyenlőséggel szabad utat engedett a polgárosodásnak. Ennek egyik próbatétele és mérföldköve volt az úgynevezett „tiszaeszlári per”. Egy katolikus tinédzserlány eltűnését (vízbefulladását) használta ki néhány megrögzött antiszemita, hogy középkori rémtörténettel uszítsa a környék lakosságát a Tisza-menti faluban élő izraeliták ellen. Az elképesztő vád: a lány azért tűnt el, mert a közelgő zsidó húsvétra (Pesszah) készülők a kovásztalan kenyérbe (pászka, macesz) belekeverték a szerencsétlen teremtés vérét, és úgy sütötték ki. Az eset és a képtelen vád híre országhatáron túlra is eljutott, épp úgy, mint később a vádlottak felmentése, kiknek védője a nagytekintélyű pesti ügyvéd, az egykori kultuszminiszter névrokona: Eötvös Károly volt. Az 1888-ban és 89-ben lefolytatott per országszerte antiszemita zavargásokhoz, majd a következő parlamenti választáson a szélsőjobboldal megerősödéséhez vezetett. Mindezek ellenér, az akkori államvezetés (még) kordában tudta tartani az ilyesfajta indulatokat. Sőt, a történtekről az országgyűlésben nem az „érintett” (izraelita) honatyák emelték fel a szavukat a képtelen vád ellen, hanem a magyarság képviselői.
(A tiszaeszlári perről 1948-ban osztrák játékfilm készült „A per” (der Prozess) címmel, mely ugyanabban az évben a velencei filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezői díjat.)

Az antiszemita hangulatot csak fokozta az orosz pogromok elől menekülők ortodox (haszid) zsidók ezrei. 1881 után évente átlag 100.000 menekült érkezett Oroszországból, Galícián (az egykori Halics) keresztül. Az 1905-ös orosz forradalom bukása után tetőzött a menekültek száma és tömege. Ez volt az első nagy menekült-hullám Európában, amire nem voltak felkészülve az országok. Nagy-Britannia például 1905-ben leállította a zsidó bevándorlást.


A Dreyfus-per

Közben történt még egy lényeges esemény, mely befolyásolta a kontinens zsidóságának további sorsát: a Dreyfus-per. Érdekes, amíg a vallásszabadságot hirdető Magyarországon - mint egy fricskaként – egy rituális, vallási eseményt (húsvét) használtak ki antiszemita uszításra, addig Franciaországban – az 1870-71-es francia-német háborút követően – egy (francia-német) katonai kémügyet használtak fel antiszemita hecckampányra. Erről a perről 1895-ben tudósított a budapesti születésű bécsi újságíró Theodor Herzl (Tivadar), egy asszimilált izraelita család fia, aki a Deák-téri evangélikus gimnáziumban érettségizett.

A Dreyfus per-nél megfigyelhető, hogy az állam már nem állt ki (időben) az igazság, illetve annak kiderítése mellett. A németekkel (poroszokkal) szemben elvesztett háború nagyon felkorbácsolta a francia nacionalista érzelmeket, indulatokat. A német kémügyben (mint később kiderült, antiszemita nyomozók) egy el-szászi, izraelita vallású francia katonatisztet ültettek (ártatlanul) a vádlottak padjára. A népharag igen rövid idő alatt antiszemita hisztériába csapott át, és Alfred Dreyfus kapitányt (századost) életfogytiglani száműzetésre és börtönre ítélték. Ez annyira megviselte Herzl-t, hogy megállapította: az antiszemitizmus (ha állami szintre emelkedik, akkor) előbb-utóbb tragédiához vezet Európában. Ezért úgy gondolta, hogy ez ellen csakis a nemzetté válás, és az Európán kívüli saját ország megteremtése védheti meg Isten kiválasztott népét. Ezzel megszületett a cionizmus, illetve a cionista mozgalom.



Cionizmus, ortodoxia, asszimiláció

Az antiszemitizmus erősödését nem akarta észrevenni, nem akart róla tudomást szerezni a társadalmi felemelkedésben lévő magyar zsidóság. Szinte vakon bíztak abban a liberális magyar arisztokráciában, mely a vallásszabadság és a törvényelőtti egyenlőség biztosításával meghozta számukra – mindenekelőtt - a gazdasági létbiztonságot. Ezért Herzl ötletét az új, saját haza teremtésére elvetették. Örültségnek, „zsidóellenes”-nek tartották. Talán legjellemzőbb az akkori helyzetre, hogy Theodor Herzl (Tivadar) saját édes unokatestvérét, a jó nevű pesti színírót Heltai Jenőt kérte fel a magyarországi cionista központ vezetésére, és a mozgalom népszerűsítésére. Heltai ezt azzal utasította vissza, hogy ő magyar. Herzl ötletével csak akkor békült meg a magyar zsidóság, amikor a jövőért aggódó és álmodozó „államalapító” korrigálta elképzelését, és csak a „jöttment”, hazátlan, új bevándorlókat bíztatta az Európán kívüli országalapításra egy gyéren lakott, sivatagos, mocsaras vidéken, Palesztinában.
Ez a hozzáállás egyúttal rámutat arra a feszültségre is, ami ekkorra már érezhető volt a magyar zsidóságon belül: az asszimilációt elvető „galíciai”-aknak vagy „polisi”-nak nevezett ortodox (haszid) izraelita vallású menekültek nagyszámú megjelenése az országban. A feszültség persze a befogadó országok lakossága körében is egyre nőtt a pajeszos, furcsa öltözetű és szokású idegenekkel szemben. Bécs polgármestere, a szociálisan érzékeny antiszemita Karl Lueger például megtiltotta az oroszországi és romániai menekült zsidók letelepedését. Mindez előrevetítette, hogy az 1867-ben megkapott emancipáció előbb-utóbb veszélybe sodródik.


tovább a második részhez



Labels: , , , , ,

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 2.



A közhangulat a zsidóság ellen fordul
Az asszimilált magyar zsidóság tömegesen és önként jelentkezett a hazavédelmére 1914-ben, az első világháború kitörésekor, és hősiesen harcolt a frontokon. A háború végére a közhangulat mégis ellenük fordult, mert a katonaságot elkerülők ez idő alatt a hátországban rendesen megszedték magukat a hadiiparon, hadigazdaságon. Majd a vereséget követő nyomorúságos időkben a feketézők között is szép számmal képviseltették magukat. Az igazi csapást azonban a társadalmi igazságtalanságokat radikálisan és gyorsan megváltoztatni akaró vörös (kommunista) forradalom hozta. A Tanácsköztársaság 28 minisztere (népbiztosa) közül 18 volt vallását nem gyakorló zsidó származású, élükön Kun Bélával. A kommün bukását követő, önmagát ellenforradalomnak nevező megtorlás - a fehérterror - azonban valójában pogrom volt. A bolsevik mozgalom és zsidó nemzetiség, származás közé egyenlőségjelet tévő szélsőséges, antiszemita elemek leegyszerűsítették a dolgukat: ahelyett, hogy a vidéket járva a kommunistákat szedték volna össze, és bíróság elé állították volna, a zsidókat verték agyon, illetve akasztották fel minden tárgyalás nélkül.

Az ország jelentős területvesztése (Trianon) tovább fokozta az antiszemitizmust, miközben azt lassan állami szintre emelte. Egyes vélemények szerint az erdélyi birtokait elvesztett magyar parlamenti képviselők (Bethlen, Teleki, Klebersberg stb.) azáltal váltak antiszemitává, hogy úgy gondolták, javaikat a (kommün elől Erdélybe menekült gazdag) zsidók fogják felvásárolni, mivel e birtokok nem kerültek (román) állami tulajdonba. Kétségbeesett dühük eredményének tekintik a trianoni békeszerződés után néhány hónappal elfogadott törvénycikket, a numerus clausus-t.

Az országot ért sokk-sorozat (vörös terror, területvesztés) a magyar zsidóság ellen fordította a közhangulatot. A helyzetet csak súlyosbította a genetika, mint tudomány, egyre nagyobb térhódítása az európai tudományokban. Ennek sajátos vadhajtása volt a fajvédelem, mely elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja volt Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebben a táborba. Az antiszemitizmus felerősödését a külföld sem nézte jó szemmel.



Bethlen a helyzet normalizálódásáért

Bethlen az ország gazdasági helyzetének stabilizálása érdekében, a sztrájkmozgalmak letörése, ill. elkerülése érdekében egyezséget kötött a Szociáldemokrata Párttal (Bethlen-Peyer paktum), majd a fehérterror megszűnését követően, 1924-ben hazánkat felvették az ENSZ elődjébe, a Népszövetségbe.

Egyes források szerint a numerus clausus bevezetését a Trianon-i szerződéssel összeegyeztethetetlennek tartó nyugati zsidó szervezetek épp akkor keresték meg a Népszövetséget, amikor Bethlen István nemzetközi kölcsönért folyamodott az ENSZ elődjéhez. A magyar miniszterelnök ezzel a pénzzel kívánta helyreállítani az ország labilis gazdasági helyzetét, és visszacsalogatni a vörös, majd fehérterror miatt kivonult finánctőkét. A jobboldal ellenezte Bethlen elképzelését, mert attól tartott, hogy a kölcsönért cserébe fel kell majd adni az irredenta, revíziós politikát, elképzeléseket. A baloldal üdvözölte, mert ettől a nyugati (elsősorban brit) befolyást várta, mely az ország demokratizálását segíthette volna elő. Ellentét alakult ki a magyar és a nyugati zsidó szervezetek között is. Az asszimilált magyar zsidóság „belügy”-nek tekintette a numerus clausus-t, és úgy ítélte meg, hogy a nyugatiak tiltakozása, és a kölcsön megadásához kötése, csak ronthat helyzetükön.

Végül a magyar vezetés, Bethlennel az élen belátta, hogy az ország gazdasági életének normalizálása nem megy a „zsidó tőke” nélkül. A nemzetközi kölcsön megszerzéséhez, a Népszövetséggel való tárgyalásra 1924-ben két zsidó származású minisztert is kinevezett báró Korányi Frigyes pénzügy- és Scitovszky Tibor külügyminiszter személyében. Még ebben az évben létrehozta a Nemzeti Bankot. A megszerzett nemzetközi kölcsön sokat segített Bethlennek az 1926-os választás megnyerésében. 1927-ben bevezette a pengőt, és 1928-ra úgy tűnt, hogy az időközben új irányt vett bethleni politika a monarchiabeli békeidőket hozza vissza. Módosították, pontosabban enyhítették a numerus clausus törvényt is. Az 1920-ban hozott törvényben faji vagy nemzetiségi alapon diszkriminálták a zsidókat, 1928-tól, pedig egy bizonyos „szociális-gazdasági” osztályhoz tartozónak kezelték. Ugyanebben az évben engedélyezték az izraelita vallás parlamenti képviseletét a Felsőházban. Ugyancsak 1928-ban Gömbös Gyula feloszlatta fajvédő pártját, és visszatért Bethlen István 1922-ben alapított Egységes Pártjába. Majd miniszterelnökként 1931-ben bejelentette azóta szállóigévé vált mondását: „….(eddigi) politikámat revidiálnom kell….”


Szelektálás etnikai alapon

Az újabb „aranykor” reménye aztán az elkövetkező 10 évben szertefoszlott. Olyannyira, hogy 1938-ra már az 1867-es emancipációnak a híre sem maradt. Január elsején, százezer „1938. Szálasi!” feliratú röplappal szórták meg Budapestet. Márciusban nyugati szomszédunk lett a náci Németország. Májusban életbelépett az első zsidótörvény, amely ellen a parlamenti vitában a reálpolitikus gróf Bethlen István is felszólalt, aki 1931-ben lemondott miniszterelnökségéről, majd 1935-ben saját pártjából is kilépett. November elején Németországban összehangolt, pogromszerű támadás a zsidóság ellen (Kristallnacht v. Reichskristallnacht), a magyar csapatok bevonulnak a Felvidékre és német-olasz tiltakozás ellenére megszállják Kárpátalját.

Ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet egyre inkább háttérbe szorul, és előjön a származás igazolása, bizonyítása, azaz a faji hovatartozás. Állami szintre emelkedik az antiszemitizmus. A fajüldözési őrület oly mértékűvé válik, hogy a náci eszmékkel szimpatizáló Imrédy Béla miniszterelnököt is lemondásra kényszerítik, miután fajvédő társai kiderítették, hogy Imrédy egyik dédszüleje zsidó volt. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki öngyilkossága minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

Egy olyan országban, ahol a hazáját (és népét) annyira szerető költőt - (Radnóti), aki nem csak nemzetiségét, de vallását is feladta, feláldozta (kikeresztelkedett) magyarsága bizonyításáért, - törvényi segédlettel képesek voltak lelőni, mint egy kutyát, és ugyanezen törvény alapján, képesek voltak lemondásra kényszeríteni egy miniszterelnököt (Imrédy), mert egyik dédnagyanyja egy bizonyos nemzetiséghez tartozott. Nos, egy ilyen országban, igen hosszú időre van szükség, (ha egyáltalán szükség van rá), hogy a zsidóságot a magyar nemzeten belüli kisebbségnek lehessen tekinteni.

Ezen elgondolkozhatnak azok is „….akik úgy gondolják, hogy azonosságtudatukat zsidó nemzeti vagy etnikai kisebbségként élhetik meg, hasonlóan például a svédországi példához, ahol a zsidóság szintén kisebbség…..” (Népszabadság)
Ugyanis a példa felvetője egy történelmi tényről megfeledkezik: Svédországban nem volt állami antiszemitizmus, nem voltak zsidótörvények.


Régi beidegződések újraébredése

Ami pedig az elmúlt tizenöt évet illeti, az nemcsak a máskülönben is velünk élő antiszemitizmus erősödését eredményezte, a szólás- és gondolatszabadság velejárójaként, hanem a rasszizmusét is. Lehet, hogy a „rasszizmus” szó, fogalom használata nem a legmegfelelőbb, de a jelenlegi kisebbségi, nemzetiségi törvények és politika – sajnálatos módon – mégis ebben az irányba hatnak. A XX. század első felének tragédiába torkollott „nemzetiségi” politikája kezd megismétlődni napjaink közgondolkodásában. Azzal a különbséggel, hogy ameddig az első világháborút követően ez a „nemzetiségi”, „kisebbségi” politika az antiszemitizmusból táplálkodott, addig napjainkra ez a politika a szegregáció és a „származáskutatás” sajátos ötvözetét mutatja. Itt nemcsak a cigányság kirekesztéséről van szó, aminek jelével nap, mint nap találkozunk, és őszintén: fel sem tűnik. Gondoljunk csak egy mindennapos konfliktusról beszámoló hírre: „ X faluban, kerületben feszültség alakult ki a magyarok és helyi romák között”. A „helyi romák”, cigányok nem magyarok? Nem magyar állampolgárok?

Ugyanilyen rasszista – lehet, hogy a szó, fogalom, jelző nem a legmegfelelőbb! – megnyilvánulásnak, és a múlt század első felében divatossá vált „származásfirtatás”-nak tartom napjaink politika megnyilatkozásait. Egyszerűen gusztustalan (és veszélyes) megkérdőjelezni valaki örmény (Lányi), orosz (Kupper) vagy bolgár (Schneider) származását. Mindenki annak vallja magát, aminek akarja. Ha a magyar „nemzetiségi” (kisebbségi) politika (ami ugye nincs, és – sajnos – sohasem volt) nem adna lehetőséget bizonyos kiskapukra, elsősorban anyagi előnyök szerzésére vagy biztosítására „származási alapon”, akkor talán el lehetne gondolkozni, hogy a „zsidó” vallás vagy nemzetiség-e.



A végtelen asszimiláció

Befejezésül az „asszimiláció”-ról. Ez a szó, fogalom a Kiegyezés után kulcsfontosságúvá vált, és markánsan kifejezte az izraelita vallású magyarrá válást. Értelme azonban kettős. A zsidóság körében az ortodox (haszid) zárt közösségből való kiválást, „kitörést” jelenti. A külső szemlélő számára, pedig a (nemzetbe való) beilleszkedést. Ezért e szónak a mai köznyelvben való használata antiszemita megkülönböztetésre ad okot. Hiszen meddig „asszimilálódik” valaki? Meddig használhatjuk bárkire is ezt a jelzőt?

Én még nem hallottam, hogy egy német/sváb származású magyart valaki is (vagy saját maga) "asszimilált német/sváb"-nak nevezett volna a több generáció óta itt élő - mondjuk - soroksári svábok közül. Még sarkosítottabban: valaki is nevezte már Lagzi Lajcsit „asszimilált sváb”-nak, vagy Hunyadi Jánost „asszimilált szerb”-nek, esetleg Mátyás királyt „asszimilált szerb családból származó”-nak?

Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc vagy a kikeresztelkedett Radnóti, stb. miért voltak "csak” „asszimiláltak", és miért nem voltak (már) jó magyarok? Mikor válik valaki "magyarrá", és meddig kell neki "asszimilált"-nak lennie? (ahhoz, hogy magyarrá "váljék".)

Ezt a megkülönböztető jelzőt kizárólag a zsidókra alkalmazták (és alkalmazzák most is). Ha a köztudatban a zsidó/izraelita, mint vallás terjedt volna el, akkor erre a "megkülönböztető" jelzőre nem lenne szükség. A most folyó vitából is az cseng ki – elsősorban az „érintettek” körében – mintha az „asszimiláció” az identitás teljes feladását jelentené, sőt a vallásgyakorlás elhanyagolását, esetleg magának a vallásnak a feladását is. Akik ilyen következtetésre jutnak, azok szíves figyelmükbe ajánlom az ország többségét alkotó keresztény felekezetek tagjainak mindennapi életét. Senki sem kérdőjelezi meg a magyarságát annak, aki nem gyakorolja vallását, illetve azt a születés és a temetkezés rítusára szűkíti le. Miért lenne ez másként az izraelitáknál?

"Vallásos katolikus, izraelita, református stb. családból származik" – akik mind, kivétel nélkül, magyarok. Ennek a gondolkodásnak kellene mindennapi életünket jellemeznie. Aztán, ha az „érintettnek” kedve támad, akkor alakít a faluban, városban, környezetében német, szlovák vagy zsidó/izraeli kultúrcsoportot, hagyományőrző társaságot.

Amíg a magyar közgondolkodás az „asszimilált” jelzőtől nem tud megszabadulni, addig a befogadás, a magyarrá válás sem fog beteljesülni.
.
.
.
.
.
.
.

Labels: , , , , ,