Egy toplista margójára

Az AP (Associated Press) jóvoltából az Interneten már egy napja olvasható az a toplista, amit a Simon Wiesenthal Központ állított össze, és tesz ma (szerdán) közzé arról a 10 személyről, akiket háborús bűnök elkövetése miatt keresnek, ill. még nem sikerült bíróság elé állítani, hogy ott tisztázzák magukat.

Az április elsejei helyzetet tükröző legfrissebb toplistán két magyar is szerepel. Igaz, nem az első helyen, csak a harmadik (Képíró Sándor) és a hetedik (Charles Zentai Károly) helyen. Erről a „dicstelenlistáról” valahogy még nem olvastam a magyar médiában, ugyanakkor az ausztrálok már közölték a számukra nem éppen hízelgő toplistát.

Úgy tűnik a magyar hatóságok, de mindenekelőtt a média nem igazán törődik a Zentai üggyel. Se pro, se kontra. Miközben az ausztrálok „presztízskérdést” csinálnak egy állampolgáruk kiadatásából. Ők komolyan veszik az állampolgárságot, az állam polgárainak védelmét. Ugyanakkor szem előtt tartják a nemzetközi közvéleményt is, különös tekintettel az emberisség ellen elkövetett bűnökre. („Ne mondják már ránk, hogy háborús bűnöst bújtatunk, annak menedéket adunk”.) Az ötödik kontinensen komoly erkölcsi és jogi problémát látnak a Zentai ügyben, ahol nem szabad, hogy az érzelmek kerekedjenek felül a hagyományos angolszász „fairness”-szel szemben. Nos, ez hiányzik a magyar gondolkodásból, az erre való törekvés.

Úgy látom, Magyarországon még nem fogták fel, hogy ha Ausztrália kiadja Zentait, akkor arra nem csak az ausztrálok (elvégre egy állampolgárukról van szó!), de az egész világsajtó (különösen az „érintettek”) is erről fog beszélni, írni, kommentálni, a történések minden pillanatáról beszámolni.

Ahogy jelenleg ehhez az ügyhöz és témához a hazai média hozzááll, az egyenesen katasztrofális. Lásd legutóbbi „akció”, amikor egy ausztrál napilapból idézi az MTI a távoli ország érdeklődésére nyilatkozó magyar katonai ügyészt. Amiből többek között az is kiderül, hogy nem tudják él-e a koronatanúnak előlépett „erős bizonyíték”, aki még 2005-ben nyilatkozott a magyar nagynyilvánosságnak a Friderikusz műsorban, élőadásban, Tel-Aviv-ból. Nem tisztem bírálni a magyar igazságszolgáltatást és joggyakorlatot, de mennyire „erős bizonyíték” egy brutális gyilkosság szempontjából, ha egy tanú azt vallja, hogy ő bizony nem látott semmit, de a gyanúsított őt is kegyetlenül ütlegelte?

Szerfölött elgondolkoztató, egy olyan ország bíróságának hitelessége, ahol – hála a halálbüntetés eltörlésének – „csak” életfogytiglani börtönre ítéltek egy olyan embert, akinek semmi köze nem volt egy – ugyancsak - brutális gyilkossághoz. (lásd Mór). Nem kevésbé megkérdőjelezhető az a bírói felfogás és gyakorlat, miszerint nem ítélhető el az, aki a cselekmény elkövetésekor hatályos törvények szerint járt el, és az esetleges „túlkapás” hivatali visszaélésnek számít, és már rég elévült. (lásd Képíró).

Az is kérdéses, hogy egyetlen ember brutális megölése, ill. abban való (bűn)részesség háborús bűnnek tekinthető-e? Megjegyzem, amíg Magyarországon nem tisztázzák és teszik egyértelművé, hogy ki a háborús bűnös, kit lehet, vagy kell háborús bűnösnek tekinteni, addig jobb lenne, ha Zentai kiadatására nem kerülne sor. Nem védelmében gondolom, sőt még nem is „humanitárius” alapon, hanem a „fairness”-ség alapján. Igaz, a magyar hatóságok (és média) rövidre zárta Képíró Sándor ügyét is. A különbség csak az, hogy Zentai esetét világméretű nyilvánosság fogja követni, mert választott hazája gondoskodni fog arról, hogy „ügy” legyen belőle, és ebben segítségére lesz az egész angol nyelvű média.

Sok fölösleges (erkölcsi és anyagi) bonyodalmat spórolnának meg a magyar hatóságok, ha hozzájárulnának Zentai ausztrál bíróság elé állításához. Ezt a gondolatot nemcsak Zentai fiának javaslata veti fel bennem, hanem Ács Tibor magyar katonai ügyésznek a The Australian-ban megjelent nyilatkozata is. Ács azt mondta: „Ha Zentai bűnösnek találtatik, akkor az egész perköltséget neki kell fizetnie, ha felmentik, akkor a magyar állam állja a kiadásokat" (1) Egy ilyen nyilatkozat igencsak megindítja az átlagember fantáziáját, egy olyan országban, ahol másról sem hallani, minthogy „semmire sincs pénz”.

.
(1) "......If is he found guilty, "then all charges will be paid by him", Mr Acs said through an interpreter. If he is acquitted, "then all legal costs will be paid by the state"....." (The Australian)

.
.

A Zentai story (kronológia)

.

Iván, napjaink Franzi bácsija ?

Csak szemlélődök. Nézem, olvasom a budapesti hangulatképeket, amit a hazai média, no és a cenzúrázatlan közbeszéd az Interneten keresztül mutat, sugall. A szavak és érzelmek csatája április elsején tettlegessé vált. Nem, nem áprilisi tréfa volt, amikor egy piti hétköznapi vevő-eladó „vita”, egy „fogyasztóvédelmi konfliktus,” utójátékaként felgyújtottak egy üzletet Budapesten. A megdöbbentő eset, egy közönséges bűntény, minden jóérzésű emberben felháborodást váltott ki. Kivéve néhány fanatikust, akik elsőre helyeselték ezt a szörnyű tettet. Ugyanakkor a közvélemény egyértelműen elítélte, és megengedhetetlennek tartotta (és tartja) az ilyenfajta „reagálást” egy bolti szóváltásra. A helyeslőknek, pedig Móricka módjára, erről is csak egy jutott az eszükbe, amit remek érzékkel és iszonyatos cinizmussal igyekeztek önmaguk javára fordítani. A 30-as évek Németországának „zsidókat nem szolgálunk ki” jelszavát és ideológiáját idézve próbálták elhitetni, hogy a náci időkhöz hasonlóan ma Magyarországon a „magyarokat nem szolgálunk ki” elv érvényesül. A galád párhuzamállítás miatti tiltakozás szinte az egész társadalmat megmozgatta, és sokakat vitt ki az utcára.

A jegyiroda felgyújtása előtti napokban jelent meg az Interneten Andrassew Iván kiváló írása „Kedves Zsolti….” címmel, mely nemcsak a Magyar Hírlap főmunkatársát tette helyre, de az egykori kormánylapban megjelent cikk elleni aláírásgyűjtőket is. Iván mondanivalója: akkor válik majd hitelessé az antiszemitizmus elleni harc Magyarországon, ha a sérelmekre adandó (első) reakciók nem az érintettektől érkeznek. Ez, a felhívásnak is tekinthető, irányadó gondolat valahogy elkerülte a média figyelmét. Sőt, azok a lapok sem hozták le, amelyekben a szerző publikál.

Ugyanakkor egy szatirikus kéthetilapban megjelent és gunyorosnak szánt pársorosát a célba vett társaság, és annak vezetője, sértésnek fogta fel. Különösen a „fölfújt hobirobogós cicahordák” jelzős szerkezet miatt. Persze, a nyilvánosságra hozott levélváltásból pillanatok alatt kiderült, hogy azért itt többről van szó, mint egy „lecicahordázás”-ról. Hogy pontosan miről, csak sejteni lehet. Mindenekelőtt a Népszavában eddig megjelent cikkekből arra lehet következtetni, hogy igen intenzív levelezés és telefonálgatás folyhat a háttérben. Valószínűleg Ivánt már most is zaklatják, a vele szimpatizálók pedig már szervezkednek a hollán ernő utcaihoz hasonló (tartalmú) megmozdulásra.

Hogy a két történet – egy üzlet felgyújtása, ill. egy újságíró "rendreutasítása" (megfélemlítése) – egyenértékű-e és ugyanannyi embert képes az utcára vinni, kérdéses. Mindenesetre úgy tűnik, Andrassew Ivánnál mintha elérték volna céljukat azok, akik a 30-as évek náci Németországára óhajtják emlékeztetni a jelenlegi magyarországi közhangulatot.

Nagyon meglepődtem, amikor a hirszerzo.hu cikkében feltűnt Bitter Bruno neve, mint a hollán ernő utcai antifasiszta tüntetés egyik fő szervezője. Viszont annál kevésbé lepett meg, hogy az Andrassew Iván melletti tüntetésben nem kíván részt venni. Sőt, távolmaradása egyenesen logikus, hiszen igen sok hasonlóság fedezhető fel közte és a kigúnyolt társaság vezetője, Mészáros Imre, között.

Mindketten a provokálás szándékával választották társaságuk nevét ugyanabból a „szubkultúrából”: „Gój motorosok” vs. „Judapest”
Mindketten „civil” akciót szerveztek a Sándor-palotához, a köztársasági elnökhöz.
Bitter a "flódni akció"-t, amikor Sólyom embere fogadta a Sándor-palota ajtajában, és vette át tőle a sütit (az eset később bekerült a „mainstream” médiába)
Mészáros ugyancsak elment a Sándor-palotához, ahol Sólyom embere őt is fogadta, és átvette tőle a "cigánykérdés" megoldására készített javaslatot. (ez az eset is bekerült a „mainstream”-be, csak Ivánon kívül senki sem „humorizált”).

Andrassew jól érzékeli a helyzetet, és azon belül helyzetét legutóbbi blog-bejegyzésében, a „Franzi bácsi….”-ban. Habár a szomorú valóságot nem mondja ki, azt, amiről az agyonhallgatott „Kedves Zsolti….” című blog-bejegyzése szól: akkor lesz itt Amerika (vagy mai Németország), ha majd talál 500 „nem-érintett” (gój) értelmiségit, akik még az érintettek zsigeri reakciója előtt képesek lesznek felemelni szavukat a verbális (és tettleges) gyűlöletkeltés és fenyegetettség ellen.

Ezért, Iván helyett mondom meg a frankót. Tudat alatt napjainkban is él és virágzik az a kimondatlan ellentét, amit finoman, áttételesen, de egyértelműen „népi vs. urbánus” ellentétnek nevezünk. Hiába ujjongnak – főleg az „érintettek” – az MDF elnök asszonyának bátor kiállásáért, amikor a „medencés cikk” miatti felháborodása jeléül megírta nyíltlevelét. E tiszteletreméltó írás ugyanis nem a „zsidók védelmében” született, hanem azok ellen, akik „le mertek zsidózni egy keresztény embert”. Dávid teljes joggal kelt ki és vette védelmébe a kiváló és nagyrabecsült Ungváry Rudolf közírót, akitől a sértegető(k) nevében kért bocsánatot, megjegyezve, hogy ha már tollat ragadott, akkor egyúttal (a futottak még kategóriájában) az inkriminált cikkben megnevezett többi (esetleg "nem-gój"?) újságírót is megköveti.

Hasonló megfontolást érzek az Andrassew Iván mögül most kihátrálóknál is, igaz, ellentétes előjellel. Az én olvasatomban a hírszerző.hu-tól érkezett üzenet lényege: "Ez nem a mi asztalunk." "Itt nem rólunk van szó." "Itt egy (hülye) gój került konfliktusba egy még hülyébbel." Meg az is, ha nem antiszemitizmusról van szó, akkor már nem érdekes az antifasizmus. Elvégre a gój motorosok esetében a "cigánykérdés", ill. az arra tett javaslat ütötte ki Andrassew-nél azt a bizonyos biztosítékot, minek kapcsán gúnyosnak szánt megjegyzését tette.

Franzi bácsi példája pedig figyelmeztetés kellene, hogy legyen, nemcsak a kihátrálóknak, de Ivánnak is, hogy ebben az országban egyelőre nem talál 500 „nem-érintett” (gój) értelmiségi támogatót, ha éppen szüksége lenne rá.

Erre már csak hab a tortán, a MEASZ felhívásnak szánt ötletbetörése, amikor arra kérik az embereket, hogy „aki nem tud ott lenni az egykor oly harcos szocdem lap szerkesztősége előtti megmozduláson, az szolidaritása jeléül tegyen ki egy Népszavát az ablakába”. Biztos, hogy nem a napilap marketingese áll a felhívás mögött?

Szegény Iván, szegény ország. De messze van Amerika. Meg Németország. Meg Európa.

Kísértet járja be Európát........

....……a kommunizmus kísértete” – ezekkel a szavakkal kezdődik az a kiáltvány, mely gyökeresen megváltoztatta a munkaadók és munkavállalók viszonyát és világát az elmúlt 160 évben. Érdekes, valahogy erről nem igazán emlékezett meg a magyar média, ill. közvélemény. Pedig az 1848-ban, Európán keresztül söprő márciusi forradalmak előestéjén (február 21-én) Londonban publikált manifesztumban foglaltak napjaink gondolkodására is kihatással vannak. Különösen az európaira. Ez jutott az eszembe, miközben hallgattam a Kovács László EU-biztossal készült tv-interjút szerdán (április 09), és olvastam az (EU-tag) osztrákokat „fenyegető” nyilatkozatát néhány nappal korábban.

Kovács EU-biztos szavai felidézték bennem a 70-es évek elejét, amikor kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy a tengerentúlról nézve Európa „kommunista” volt. Nem, nem Kelet-Európa, ahogy én is akkoriban gondoltam, hittem, hanem a Szabadvilágnak tekintett Nyugat-Európa, az akkor még Gazdasági Közösségnek nevezett jóléti államok. Különösen a Svédországban élő disszidensek magyarázták büszkén, hogy az „igazi kommunizmus” náluk (Svédországban) van, nem pedig a Vasfüggöny mögött.

Az államilag biztosított szociális juttatások finanszírozása, akkorra már a fejlődés kerékkötőjének kezdett bizonyulni. Első kézzelfogható jelét a híres filmrendező, (a svéd) Ingmar Bergman önkéntes száműzetése adta, aki akkoriban települt át Münchenbe. Állítása szerint olyan magasak (voltak) a svéd adók, hogy azok már nemcsak alkotói szabadságát és munkásságát, de megélhetését is veszélyeztették, mivel filmjei magas költségei miatt 105 % adót kellett fizetnie. Bergman-t egy színházi próbáról vitték el a svéd nyomozók, és tartoztatták le adócsalás vádjával. A neves filmrendezőnek ugyanis volt egy svájci vállalata, amelyen keresztül fizette a külföldi színészeket. A vádat később ejtették, a letartóztatás körülményeit, pedig azzal magyarázták, hogy senkivel sem lehet, szabad kivételt tenni. A történtek annyira megviselték Bergman-t, hogy elhatározta: örökre búcsút mond hazájának.

Szinte Bergman Münchenbe érkezésével egy időben kapott svájci állampolgárságot Gunter Sachs, a dúsgazdag (nyugat-)német playboy, Brigitte Bardot egykori férje, aki jobbnak látta, ha ezentúl az alpesi országból irányítja (nyugat-)németországi vállalatait. Köztudott, hogy nem könnyű a svájci állampolgárság megszerzése, különös tekintettel, hogy mindenről a helybélieknek kell szavazniuk, így a „befogadásról” is. A fáma szerint Sachs, hogy megkönnyítse lakhelye polgárainak döntését, építetett egy új templomot.

Visszatérve Kovács László EU-biztos nyilatkozatához, érdemes kicsit áttekinteni az EU bank- és adórendszerét, és a magyar média által használt fogalmakat.

Hazánkban szinte nincs olyan hét vagy hónap, hogy ne olvasnánk „áfa-csalás”-ról. Ugyanakkor a nyugati világban ez a fogalom majdhogynem ismeretlen. Ott időnként az „adóelkerülés”, „elmulasztás”, „az adózás alóli kibújás” (Steuerhinterziehung, tax evasion) miatt vonnak felelősségre hirtelen gazdagodókat. A „nyugati” elkövetők gyakorlatilag a pénzükért megdolgoznak, csak az adóköteles részt „felejtik el” befizetni, megfizetni. Tehát, mulasztás vétke áll fenn. Ezzel szemben a magyar „vállalkozók” az áfa-csalással egyértelmű lopást követnek el, hiszen olyan pénzt igényelnek vissza az államtól, amiért soha nem dolgoztak meg! És ez óriási különbség! Ezt a hazai gyakorlatot a többi volt szoc. országokkal karöltve mára már az egész EU-ra kiterjesztették. Ennek próbál gátat vetni Brüsszel.

Adórendszer

Az adózás lényege: az állampolgárok bevételük (fizetésük, keresetük) egy részét befizetik a nagy közös kasszába, hogy abból elsősorban az állam működését (honvédelem, közbiztonság, közigazgatás, katasztrófavédelem stb.), másodsorban a lakosság (minél jobb) életkörülményét (nyugdíj, egészségügy, oktatás, környezetvédelem stb.) biztosítsák. Ilyen értelemben „a kapitalizmus fellegvára”, az USA, mint állam, szegény, hiszen a szociális kiadásokra alig költ, azt az állampolgároknak maguknak kell előteremteniük igényeiknek és lehetőségeiknek megfelelően. Ez a szabadság (ára). A szociális támogatások nagy részét jótékonysági alapon a gazdagok biztosítják, akik viszont adományaikat leírhatják vállalkozásaik adójából.

Hasonló meggondolásból, „a kommunizmus fellegvára”, a Szovjetunió, mint állam, igen gazdag volt, hiszen a magántulajdon gyakorlatilag megszűnt, és helyette a központi irányítás és a tervgazdálkodás volt hivatott biztosítani az állampolgárok jólétét. Ez az elv azonban ott bukott meg, hogy a központi hatalom a közösség (az állam és politikája) érdekét az egyéni érdek fölé helyezte, és azt próbálta elhitetni, hogy minden a lakosság érdekében történik, az állam mindenről gondoskodik.

E két véglet között lavírozott Nyugat-Európa, ahol nem vonták kétségbe a magántulajdon, azaz a kapitalizmus létezését, viszont az állam szociális gondoskodását igen fontosnak tartották mindkét (politikai) oldalon (keresztény szociálisok vs. szociáldemokraták). Az egyéni érdek szem előtt tartása mellett az állam - adó formájában - nagyon sokat vont el polgáraitól, viszont ennek fejében létbiztonságot adott, mely megteremtette a jóléti államot.

Kamatadó

Az egyik ilyen adóforma a kamatadó (Quellensteuer, withholding tax, savings interest taxation), azaz a megtakarításokból származó (extra) jövedelem megadóztatása. Ezt az adóformát egyes országok (pl. USA, Nagy-Britannia) az állandó lakhellyel nem rendelkező külföldiekre nem alkalmazzák, hogy ezzel is segítsék bankjaik pénzforgalmát, a tőke(be)áramlást. Az EU-tagállamokra is jellemző volt ez a szemlélet és gyakorlat, ami feszültséget és „nem kívánatos” pénzmozgást eredményezett. Ekkor találták ki az „EU-külföldi” (EU-Ausländer) elnevezést, és a közösség állampolgárainak az EU-n belüli országokban nyitott és vezetett betéteinek figyelését. Ma már törvény írja elő, hogy az „idegenben” jóváírt kamatokról, nyereségekről értesíteni kell azt a tagországot, amelynek állampolgára az „EU-külföldi”. Így például a német bankok kötelesek értesíteni a magyar állampolgárok náluk elhelyezett pénzeinek nyereségéről a szövetségi pénzügyminisztériumot (Bundesfinanzamt), mely aztán az adatokat továbbküldi a magyar adóhatóságoknak (APEH).

Ez a rendszer és gyakorlat természetesen fordítva is működik. A magyarországi bankokban elhelyezett EU-külföldiek (éves) nyereségéről is értesítik az illetékes tagállam adóhatóságát. Ennek ellenére a kamatadó mértéke és alkalmazása nem egységes! Például Magyarországon a bankok sehol sem tűntetik fel reklámjaikban a valódi (nettó) kamatlábértéket, mely 20 %-kal kevesebb, mint amit (megtévesztően) hirdetnek, ill. ígérnek. Ugyancsak nem alkalmazzák azt a német gyakorlatot, hogy a betéti hozamok, mint bevétel jelennek meg az éves adóbevallásban. Pontosabban, egyedülálló esetében az évi 750 eurót (családosok esetében pedig az 1500 eurót) meg nem haladó összes nyereséget, hozamot, (ez kb. egy autó árának (EUR 16.000.- / EUR 32.000.-) megfelelő összeg 4,5 %-os éves kamata) vissza lehet igényelni, ill. kérni lehet, hogy annak levonásától tekintsenek el, azaz a bank (utólag!) írja jóvá. A magyar kamatadórendszer ilyenfajta differenciálást, támogatást nem ismer.

Kovács László EU-biztos az osztrák lapoknak adott nyilatkozatában említést tesz a német-lichtensteini „adókonfliktusról”, amit a magyar média nemes egyszerűséggel „adócsalás”-nak titulált. Pedig nem az! Legalábbis nem az, amit magyarul „adócsaláson” értünk. A szóban forgó jómódú németek a már leadózott pénzüket vitték külföldre, hogy elkerüljék a kamatadót. Mivel sok pénzről van szó (eurók millióiról), a fentebb ismertetett német kamatadó „kedvezmény” ezekre az esetekre nem érvényes. Itt már 1-2 % is jelentős hasznot eredményez szemben a 30 %-os állami sáppal. Az „adókonfliktus” inkább erkölcsi problémát vetett fel a német lakosság körében, mintsem a törvény kijátszásának tényét, amit különben bárki megtehet Németországban, csak éppen az összeg nagysága miatt nem biztos, hogy megéri (kockáztatni). A felháborodás a kapzsiságnak szólt. Miért bújik ki a törvény alól az, akinek amúgy is van mit a tejbe aprítania? Akiknek épp a magas keresetük és állásuk miatt (top menedzserek) életvitelükkel példát kellene mutatniuk.

Ugyanakkor a német hatóságok is súlyos erkölcsi hibát vétettek azzal, hogy egy kirúgott lichtensteini bankalkalmazott által ellopott ügyféllista alapján „göngyölítették fel” az „adócsalókat”. Mi több, a lopott adatokért több mint 4 millió eurót fizetett az adófizetők pénzéből a német APEH. Az illető, a lichtensteini hercegi család bankjában, mint az ügyfelek adatait a számítógépes rendszerbe bevivő dolgozott, majd 2002-ben elbocsátották. Bosszúból lemásolta az adatokat és a cd-t felajánlotta a német hírszerzésnek. Erkölcsileg ez a módszer is igencsak vitatható.

Különben Németországban „nemzeti sport” az ilyen jellegű „adócsökkentés”. Aki csak teheti az alpesi országokban (Svájc, Lichtenstein, Ausztria) tartja megtakarítását. Elég csak egy hétvégi síelésre átugrani. A nagymenők viszont ott is laknak: Franz Beckenbauer Ausztriában (Kitzbühel), Michael Schumacher pedig Svájcban (Vufflens-le-Château), - ezzel legalizálva az „egyszerűsített” adózást.

Kovács EU-biztos végül annak a reményének adott hangot, hogy „…a külföldi bankokban tartott betétek forrásadójának beütemezett emelkedésével néhány éven belül megszűnhet a banktitok az EU összes tagországában….” (április 4-i nyilatkozat)

Nos, ez az, ami a „kommunizmus kísértetét” vagy annak árnyékát vetíti Európára, az Európai Unióra.

Banktitok

Az európai kis országok (Svájc, Ausztria, Belgium, Luxemburg,) és törpeállamok (Monaco, Lichtenstein, Andorra, stb.) épp a szigorú banktitok miatt váltak a világ legtekintélyesebb és legmegbízhatóbb országaivá. Az „adóparadicsom” mást jelent! Ezt is előszeretettel keveri a hazai média. Az adóparadicsomok kimondottan vállalatalapítási (offshore) és könyvelési bravúrokra alapozzák létüket, ahol az ország társadalmi és politikai stabilitása másodlagos. Ezzel szemben (például) Svájc több évszázados semlegessége és társadalmi, politikai stabilitása a biztosíték, ahova nem a kamatláb, a magas hozam, reményében viszik a pénzüket az emberek, hanem a névtelenség miatt. Az abszolút diszkréció miatt itt biztonságban érezheti vagyonát minden földi halandó. A jól elrejtett (alacsony kamatú) pénzt, pedig nagy haszonnal forgatják meg a svájci bankok, amit aztán hazájuk felvirágoztatására fordítanak. Talán nem véletlen, hogy az aránylag alacsony kamatú magyarországi hitelek jórésze is svájci frank alapú! Hasonló elvek alapján működik a mintegy 30 ezer lakosú lichtensteini nagyhercegség, ill. a hercegi családhoz tartozó bankok is. Érdekes, az utóbbi időben egyre több lichtensteini (FL) rendszámú kocsit lehet látni Budapest utcáin.

Természetesen küzdeni kell a bűnözés ellen. Különösen a szervezett bűnözés, mint a terrorizmus, a kábítószer és emberkereskedelem finanszírozása vagy a pénzmosás ellen, de a banktitok általános feloldása, megszűntetése, épp olyan veszélyes, mint a magántulajdon felszámolására tett kísérlet. Megjegyzem, a múltszázad 30-as-40-es éveiben a vagyonosabb üldözöttek Európa szerte is csak a svájci banktitokban bízhattak a túlélés reménye mellett. Elég csak emlékezni az 1944-es magyarországi rendeletekre, amikor az izraelita vallásúakat felszólították, hogy pénzüket kötelesek a Pénzintézeti Központban vezetett bankszámlán tartani, ill. nemesfém ékszereiket, műtárgyaikat, óráikat stb. „letétbe adni”. A bankszámlákat később a magyar hatóságok zárolták, ahhoz tulajdonosaik soha többé nem férhettek hozzá.

Ugyanakkor a banktitok hátulütője, hogy a számlatulajdonos halála esetén a pénzhez és a széfben örzőtt vagyontárgyakhoz nagyon nehéz hozzájutni, az legtöbb esetben „a bankra száll”. Ez történt a második világháború halálos áldozatainak svájci bankszámláival is. Mégis, a banktitok megszűnése, megszűntetése borzasztó kiszolgáltatottá tenné a kisembert. Orwell-i méreteket öltene, a magántulajdon ily mérvű kontrollja, állami ellenőrzése.

Végezetül, úgy tűnik Kovács László nem ismeri az emberi lelket, amikor ezeket írja, mondja:

"...........Ausztriában a hazai ügyfelek 25 százalékos adót fizetnek a kamathozamok után. Ha az osztrák pénzügyi kormányzat a banktitok megőrzése mellett dönt, 2011. júliustól a hazai ügyfelek számára is 35 százalékra kell emelnie az adókulcsot, mert különben az EU-állampolgárok megkülönböztetése miatt bizottsági eljárást von a fejére. Kovács László szerint az emelés biztosra vehetően tiltakozást és ellenkezést váltana ki a hazai ügyfelekből......" (április 4-i nyilatkozat)

Az EU biztos Kovács László téved, nagyot téved. Az EU-tag osztrákok már most is tisztában vannak, hogy mit jelent a banktitok. A 35 %-os kamatadó, pedig bakfitty ahhoz képest, amennyi pénz fog ömleni Ausztriába az EU tagállamaiból, melynek polgárai, függetlenül a hozamtól, biztonságban kívánják érezni legféltettebb kincseiket, családi és személyes vagyonukat. Miközben az osztrák bankok rendesen megforgathatják majd az ott tartott euró milliárdokat hazájuk felvirágoztatására, állampolgáraik jóléte biztosítására.

.

Kovács László nyilatkozatára az osztrák pénzügyi vezetők igen frappánsan válaszoltak, amikor kijelentették: "Az állam ne legyen kiváncsi a (pénzügyi) hálószobatitkokra" (Az osztrák reakciók a der Standard-ban)

.

Fejlemény

Kommissar Kovacs (Friday, May 16, 2008)

.

.

Lári-fári

Visszagondolva az elmúlt négy év történéseire, abszolút nem meglepő a mostani „kenyértörés”. Szinte logikus következménye az eltelt időnek, a két párt civakodásának. Habár nem gondoltam volna, hogy Kóka valaha is Gyurcsány ellen fordul, hiszen neki köszönheti egész politikai karrierjét. Gyurcsány csinált az orvosból lett számítástechnikai, informatikai milliomosból (tán milliárdosból) gazdasági minisztert. Mondván, ha a szabadpiacon ilyen sikeres volt, akkor a közigazgatásban is az lesz. A független, pártonkívüli Kóka János csak a parlamenti választások előtt (2006. januárban) lépett be az SZDSZ-be, majd választókerületében alulmaradt kihívóival szemben. Végül a párt országos listájáról került be a parlamentbe. Akkoriban úgy tűnt, Kóka csak azért lépett be a kisebbik koalíciós pártba, mert ez a tárca már 2002-ben, a koalíciós tárgyalások eredményeként az SZDSZ-hez került, és ezen nem akartak változtatni.

Amennyiben ez nem így volt, hanem úgy, ahogy az Kóka honlapján az önéletrajzában olvasható („……2004 októberében az SZDSZ támogatásával gazdasági és közlekedési miniszterré neveztek ki…..”), akkor ez azt jelenti, hogy a (Medgyessy) miniszterelnökbuktató kötélhúzásban kulcsszerepet játszó SZDSZ-es párttag (Csillag István) helyére egy pártonkivülit támogatott volna a kisebbik koalíciós párt? Vagy tán, követni akarták az MSZP-t, ahol (Medgyessy személyében) ugyancsak egy pártonkívülit jelöltek miniszterelnöknek? Mindenesetre nem mindennapi Kóka János pártpolitikai karrierje: 2004 októberében pártonkívüli miniszter, majd a közelgő választások kedvéért 2006 januárjától párttag, egy évre rá, 2007 március 31-től pedig már pártelnök. Vajon tavaly ilyenkor az SZDSZ miért választott egy nagy tapasztalatokkal rendelkező politikussal (Fodor) szemben, egy választói körzetében (egyszer már) bukott „mezei párttagot”, elnöknek? (Ezt a kérdést már 2007. áprilisában is feltettem)

A hazai véleményformálók a négy évvel ezelőtti történések (Medgyessy bukása) megismétlődését próbálják sugallni, abszolút tévesen. Hiszen, akkor a miniszterelnök (Medgyessy) nagyvonalúan (és elhamarkodottan, vagy meggondolatlanul) személyét és posztját tette kockára egy minisztere távozása fejében. Valószínűleg Gyurcsány tanult ebből, és élve kormányfői jogával, menesztette kormánya egyik tagját, az egyik tárca vezetőjét.

Hasonlóság persze van a két eset között. Akkor is túl voltak egy vereségen (EU választás), most is (népszavazás). Akkor is gazdasági problémák (a közszféra 50 %-os béremelése, no meg az autópálya építés körüli „visszásságok”) váltották ki a feszültséget, most is (közszféra leépítése, elbocsátások, no meg az egészségügy átalakítása körüli „visszásságok”). Mindkét alkalommal olyan minisztérium, tárca került a figyelem középpontjába, amely SZDSZ irányítás alatt volt. Vajon Gyurcsány a 2006-os választási győzelmet követően miért nem osztott új lapokat? Miért nem tárgyalt a szaktárcák újrafelosztásáról a kisebbik koalíciós partnerrel? Különös tekintettel a(z EU-nak is!) beígért nagy reformokra, változásokra, amikért elsősorban ezek a tárcák felelősek. Hogyan lehet reformokat eredményesen úgy végrehajtani, hogy az azokért felelős tárcák nincsenek a „reformer” kezében, felügyelete alatt? Érthetetlen. Arra sem gondolt eddig senki, hogy igazából ez a tárcafelosztás az oka annak a közhiedelemnek, hogy „egy alig több mint 5 %-os „küszöbpárt” tartja sakkban, zsarolja a kormányzó tömegpártot”?

Ha pedig elfogadjuk a koalíciós egyeztetésért felelős államtitkár (Horn Gábor, SZDSZ) múlt heti (március 28) állítását, miszerint az MSZP ötlete volt a vizitdíj, a kórházi napidíj, sőt a tandíj is, akkor felvetődik a kérdés: a kisebbik kormányzó párt miért ragaszkodott mindvégig a 2002-ben kialkudott tárcákhoz?

Felettébb érdekes az ellenzék reakciója. „Gyurcsány mindent és mindenkit feláldoz” felkiáltással hirtelen sajnálni kezdték a miniszter asszony távozását. Pedig a népszavazás kiírásával az ellenzék eleve az eü. miniszter távozására, sőt, mi több a kormány bukására heccelte a lakosságot. Igaz, ez nem volt nehéz, hiszen senki sem akar fizetni, még egy villamosjegy árát sem, olyanért, ami eddig „ingyenes” volt.

Erre mondják, hogy „kilóg a lóláb”, azaz továbbra sem a nemzeti érdek, az (EU által is megkövetelt) államreform támogatása az ellenzék fő célja, hanem a gáncsoskodás, az ellenségeskedés, a személyes bosszú. Szomorú, nagyon szomorú. Pedig, az Európai Néppártban a transz-atlanti kapcsolatokért felelős alelnök (Orbán Viktor) igazán tudhatná, hogy az amerikai hitelválság orvoslására a Bush kormányzat által most bevezetett változást, gazdasági segélycsomagot egy szakértői csoport, csapat dolgozta ki, és azt a demokrata ellenzék is megszavazta. Igaz, a demokraták többet, szélesebb szociális támogatást akartak, de a recesszió elkerülése érdekében, azaz a nemzeti érdekeket szem előtt tartva az elnöki javaslat mellett tették le a voksukat.

.