Amit a válságról tudni kell

Csődhelyzet nincs. Mármint a magyar állam és gazdaság nincs csődközelben. Viszont a világméretű hitelválság, pontosabban a bankok egymás iránti bizalmatlansága, illetve ennek következtében a hitel- és (kész)pénzforrások elapadása, esetleg elmaradása, komoly nehézségek elé állíthatja a magyar gazdaságot. Mindennek az alapja az effektív devizahiány. A külföldi megfigyelők szerint a magas hazai hitelkamatok miatt fordultak az emberek a jelentősen alacsonyabb svájci frank, euró vagy yen alapú hitelek felé. Csak zárójelben: jó lenne tudni, hogy ezt a magyar állam miért engedélyezte, engedte. Már csak azért is, mert a felmérések szerint nemcsak a lakossági hitelek közel 90 %-át teszik ki a devizahitelek, hanem a vállalkozások és az önkormányzatok adóságait is. A magyar vállalkozások 60 %-a, az önkormányzatoknak, pedig 30 %-a van devizában eladósodva. Ezért a forint stabilitása a legfontosabb feladata az államnak, és a kormánynak. A magyar fizetőeszköz drasztikus meggyengülése komoly gazdasági zavarokat okozna, melyek beláthatatlan következményekhez vezethetnének.

Ilyen értelemben a kormány helyesen jár(t) el, amikor a forint stabilitását tűzte ki elsődleges céljának. Mindent ez alá rendelt. A kérdés csak az, vajon a legjobb, leghatásosabb módszert alkalmazta, vetette be.

A jegybanki alapkamat drasztikus emelése (8,5 %-ról 11.5 %-ra ) ugyanis nemcsak a hiteleket drágítja meg, hanem a pénzintézetek számára a betétek utáni kifizetéseket is. Persze ezek a pénzügyi műveletek mind hazai pénznemben kötődnek és bonyolítódnak, és nem érintik a devizahiteleket. A külföldi befektetőket ez a kamatemelés egyáltalán nem fogta vissza a forinttól való meneküléstől. A pénzkivonásnak ugyanis valóban világméretű háttere és mozgató ereje van, az a bizonyos „trend”. A befektetők eggyel tisztában vannak: Amerika már keresi a kiutat a maga teremtette válságból. A dominó elv alapján, a világon végig söprő pénzügyi válság, azonban a földkerekség többi pontján még nem mutatja a „gyógyír” megtalálásának jeleit. Az EU leszerepelt. Ellentétben az ötven szövetségi államot magába tömörítő USA-val, a 27 tagállamos EU-nak nincs közös és egybehangzó pénzügyi politikája. A franciák (a soros elnök Sarkozy-val az élen) valami közös megoldáson, ill. megoldásban gondolkoztak. A németek ezt az első perctől ellenezték, és a „mindenki maga oldja meg” elvet vallják. Valószínűleg az NDK „megsegítéséből” tanultak, és nem hajlandók egyik tagállam segítségére sem sietni. Ki tudja, hány tagállam szorul(na) segítségre a 27 közül, különösen az újonnan csatlakozott 12 ország közül.

Érdekes, Gyurcsány miniszterelnök az „IMF-csomag” ismertetésekor többször is hangsúlyozta, hogy „Magyarország független ország”. Valószínűleg ezzel próbálta megnyugtatni nemcsak politikai ellenfeleit, de az ország népét is, hogy az IMF-csomag elfogadásával, megkötésével Magyarország nem került gazdasági függőségbe. Viszont kijelentése felveti az EU felelősségét.

Valóban. A pénzügyi világban Magyarország nem, mint EU tagállam szerepel, hanem, mint „feltörekvő ország”, az „emerging market” tagja, része. Ezen országokból, pedig most mindenki megpróbálja kivonni a helyi valutában tartott pénzét. Hiszen nem tudni mit hoz a jövő, az USA-ból kiindult hullám milyen és mekkora hatással lesz a feltörekvő piac országaira, gazdaságaira. Mennyire gyengül a helyi fizetőeszköz, mennyire sínylik meg a zuhanó nyersanyag árakat, az export és a beszállítók elmaradását stb. ? Manapság mindenki az USA dollár felé fordul. Ott biztosabb helyen van a pénz, mint bárhol máshol a világban. Ezt a gondolkodást igazolja a dollár jelentős megerősödése. És erről a gondolkozásról nem beszélnek Magyarországon.

Pedig, ha egy kicsit odafigyelünk az utóbbi napok történéseire, ez kristálytisztán követhető. A nemzetközi (spekuláns?) pénzügyi befektetések „átcsoportosítása” pillanatok alatt legyengítette a forintot. Az állam (kormány) rögtön garanciát vállalt (kizárólag és csakis) a banki betétekért, mely lépéssel megakadályozta az esetleges pánikot, a pénzek tömeges kivételét a bankokból. A devizahiánnyal küszködő bankokat, pénzintézeteket is (elvben) „megtámogatták” az EU által beígért 5 milliárd eurós „biztosíték”-kal. Ez nem effektív segítség, hanem csak „közérzetjavító” intézkedés volt: a bankok egynapos(!) kölcsönt kap(hat)nak, napi devizaforgalmuk zökkenőmentes biztosítására.

Kisvártatva megjelent a nemzetközi színen a pénzvilág mumusa, a Valutaalap (IMF) és felajánlotta segítségét a bajbajutott vagy afelé tartó országok részére. Ennek a szervezetnek nagyon rossz híre van a világban. Elsősorban, mert segítsége fejében nagyon szigorú gazdasági előírásokat, diktátumokat követel meg. Ezek a feltételek nem mindig segítik ki a bajbajutottakat, lásd Argentína esetét, ahol a mai nap is az IMF-et vádolják az államcsődért.

A magyarországi befektetőket is megrémiszthette, hogy ez a szervezet felajánlotta segítségét. Valami nagy baj lehet, ha egy EU-s tagországnak egy ilyen „segélyszervezet”-hez kell fordulnia. A híradások Izland, Ukrajna, Pakisztán, Fehéroroszország (Belorusz) társaságában emlegették Magyarországot. A helyzetet csak súlyosbította, hogy míg világszerte kamatcsökkentést jelentenek a jegybankok, addig Izlandon és Magyarországon kamatemeléssel próbálják védeni a helyi fizetőeszközt. Naná, hogy megijedtek a külföldi befektetők, hiszen (jelenleg) hazánk az egyetlen EU tagország a megsegítendők listáján! A magyar lakosságot, pedig nem tájékoztatták, hogy vajon miért is húzódnak el a megbeszélések, tárgyalások, ill. azok nyilvánosságra hozatalát miért halogatta a miniszterelnök. A nyugati hírügynökségek, gazdasági szakértők viszont jelezték: az IMF-vel való megállapodást meg kellett beszélni, tárgyalni az EU többi (vezető) tagállamával, illetve azok vezetőivel! A most nyilvánosságra hozott megállapodás feltételeinek kidolgozásában, és elfogadásában, jelentős szerepet játszott az EU. Tehát, Brüsszel mégsem hagyta (teljesen) cserben Budapestet. Az IMF diktátumaitól – valószínűleg – megszabadultunk. A még előttünk álló válság kivédésére való felkészülés ezáltal színtiszta belügy lett. A „vészforgatókönyv” összeállítása és levezénylése nemzeti érdek, ezért a parlamenti pártok közös felelősségét kell(ene) szorgalmazni. Szem előtt tartva és megfogadva a költő szavait:

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

(Kölcsey Ferenc: Huszt)

.

.

Frissítés (29.10.08. 09:02)

fenti írásommal és gondolatmenetemmel egybecseng a Londonban "sztármenedzser"-nek kikiáltott (vagy ismert) Matthieu Belondrade véleménye. Belondrade úr a párizsi Natixis befektetési bank "Európai Feltörekvő Piacok" (országok) részlegének vezetője. Véleménye szerint Magyarország mostani "megtámogatása" nem fogja megváltoztatni a külföldi befektetők hozzáállását, hogy távoltartsák magukat hazánktól. Ugyanis a felajánlott (IMF és egyéb) "segítség" a jelenlegi helyzetben csak a forint stabilitását célozta meg, azaz a likvidítást, a megfelelő mennyiségű (deviza) készpénz biztosítását. Az ehhez szükséges (hazai) megszorítások viszont a gazdasági növekedést fogják jelentősen rontani, ami miatt a külföldiek továbbra is óvatosan kezelik majd magyarországi befektetéseiket. Ezért Belondrade úr szerint Magyarország - legalább 2009 nyaráig biztos - nem lesz vonzó a külföldi befektetők számára. A kelet-európai helyzet elemzéséről szóló teljes cikk és interjú (angolul) ITT olvasható.

.

Kapcsolódó anyagok (időrendi sorrendben)

Wednesday, June 29, 2005
Az IMF is aggódik (?) (a 2005-ös költségvetés kapcsán)

Monday, August 13, 2007
Egy ország megvezetve (elsőként léptünk be az IMF-be)

Monday, February 23, 2009
Baj van, nagy baj van (?)

Monday, March 23, 2009
Miért hagytuk, hogy így legyen?

.

Szezont a fazonnal

A hétvégi „megújult” Népszabadságban olvastam „Az igazság pillanatai” című eszmefuttatást. A szerző, bizonyos Hámor Szilvia, arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ha nem születik elég gyerek, azaz csökken a lakosság, pontosabban „elöregszik”, akkor nem lesz, aki eltartsa az idős nemzedéket. Bevallom, meglepett a cikkben foglaltak logikája, levezetése, hivatkozásai. Már az indítás is „vicces”, hiszen (feltehetően) amerikai példát hoz fel, ráadásul annak is sajátos formáját, a „munkahelyi nyugdíjalap”-ot, azaz a vállalati nyugdíjat, amit az USA-ban csak (401)k –nak neveznek, és semmi köze az állami (öregkori Old-age) nyugdíjhoz. De még az önkéntes magánnyugdíjhoz sem! Ezenkívül állandóan visszatérő szófordulat a cikkben a „jóléti állam”, ami abszolút nem jellemző a tengerentúlra! Az csak a ”kommunista” Nyugat-Európában dívott, amíg Tony Blair meg nem hirdette a „harmadik út” nevű modernizáló (szocdem) elméletét és mozgalmát, melyben felismerte a jóléti állam kudarcát, a hatalmas adók miatti „fejlődésképtelenséget” (lásd Ingmar Bergman esete), és meghirdette az átállást a jóléti társadalom irányába.

Ezen észrevételemet meg is írtam a cikkhez „komment” formájában, amire válaszként egy castricum nicknevű - feltehetőleg „Hámor fan” - azonnal leszúrt. A hozzászóló nickneve alapján valami hollandiai gyorstalpalón részt vett hazánkfiára gyanakszom, akinek - akárcsak a szerzőnek - nincs sok (személyes) ismerete és tapasztalata a nyugati nyugdíj-rendszerekről. Időközben – hála az Internet-nek! – rájöttem, hogy a cikk szerzője a hazai nyugdíjpénztárak „szaktekintély”-e. Ennek ismeretében még inkább elkeserítő a cikk, ill. annak felépítése, tárgyi és fogalmi tévedései. A cikk indításának gondolatmenetéhez a legmegdöbbentőbb azonban az utolsó bekezdés:

„……Mi lesz, ha nem születik elég gyerek? - vetette fel valaki Adenauernak, amikor bevezették a mai nyugdíjrendszert Németországban. A nagy kancellár nem is értette a kérdést, mondván: az emberek mindig fognak gyereket szülni... Nos, úgy tűnik, ebben tévedett. Ennek pedig konzekvenciái vannak: vagy tovább dolgozunk, és több gyereket nevelünk, vagy búcsút mondunk az igényeinkkel lépést tartó nyugdíjnak......."


Marosánné, Hámor Szilvia egy tengerentúli (amerikai) „vállalati nyugdíj” példával indít, és egy (nyugat-)európai „állami nyugdíj” példával zár, ami 1957-ből, az akkori (nyugatnémet) „baby-boom” idejéből származik. Igazán ez a logikai bukfenc késztetett írásra, hiszen a vállalati nyugdíjnak semmi köze a születések számához! A jelenlegi német nyugdíj-rendszer tavalyi „reformja” – a korhatár 67 évre való kitolása – és az azzal kapcsolatos viták, pedig meg sincsenek említve a cikkben! Pedig ez az utolsó bekezdés szinte szó szerinti fordítás abból a helyi (német) vitából. Ezért „Az igazság pillanatai” című írás egy abszolút rosszul szerkesztett, követhetetlen, logikátlan „szakértői” vélemény, hiszen nem derül ki belőle, hogy a hazai viszonyokra kívánja felhívni a figyelmet, vagy egy világjelenségre.

.

Göncz Kinga megvezetve

Valami baj van a magyar diplomáciával. Legalábbis erre utalnak a külügyminiszter asszony legutóbbi megnyilvánulásai. Már amerikai útja során tett egy nem szerencsés kijelentést, ahogy az a külügy honlapján is olvasható:

".........A magyar külügyminiszter úgy értékelte a két elnökjelölt külpolitikai tanácsadóival folytatott washingtoni egyeztető megbeszéléseket, hogy bárki is kerül januárban az Egyesült Államok élére, szinte változatlan formában folytatni lehet az eddigi magyar-amerikai kapcsolatokat....."

Ez meglehetősen tapintatlan megjegyzésnek hangzik Amerika földjén, amerikai fülnek, hiszen, amíg az USA-ban „élet-halál harcot” vív a két nagypárt, ill. annak elnökjelöltje, addig a magyar diplomácia vezetője szerint nincs különbség kettőjük külpolitikáját illetően. Igazán, jobban felkészíthették volna Göncz Kingát tanácsadói. Például, ha a külügyminiszter asszony egyszerűen csak reményét fejezi ki, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok az elnökválasztás után is töretlenül fognak fejlődni, mindkét fél legnagyobb megelégedésére.

Szinte még le sem szállt Ferihegyen, amikor újabb baklövésről érkezett hír. Göncz Kinga raportra hívta a budapesti szlovák nagykövetet, ami a nemzetközi kapcsolatokban és gyakorlatban csak igen súlyos esetekben szokás, két EU-tagállam között, pedig meglehetősen ritka. A külügy honlapján olvasható okok, pedig már-már a komolytalanság határát súrolják. Azért berendelni egy nagykövetet, mert a fogadó országnak nem tetszik az EU-s támogatások elosztása egy másik tagállamban? Hogy a szlovák tankönyvekben a helységnevek magyar átírással is szerepeljenek? Itt eleve csúsztatást érzek, hiszen nem valószínű, hogy az összes szlovák tankönyvről van szó, hanem csak a magyar nyelvű tankönyvekről. (Megjegyzem, a magyarországi tankönyvekben sem tűntetik fel egyes városok többféle elnevezését, írásmódját.) Majd minden részletezés és magyarázat nélkül, a külügyminiszter asszony kifogásolta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma és Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártja elnöke elleni összehangolt támadást is, és hangsúlyozta, hogy Robert Fico miniszterelnöknek politikai felelőssége van azért, hogy a koalíciójában milyen pártok vannak. Ami aztán végképp szokatlan és durva két szomszédos, közös múltú ország diplomáciájában, az, az ultimátumszerű utolsó mondat: Göncz Kinga jelezte: elvárja, hogy a szlovák fél lehetőleg a jövő héten magyarázatot ad a ma elhangzott felvetésekre. E válasz függvényében vesszük fontolóra további diplomáciai lépéseinket. (teljes szöveg itt)

A nyers szavakra, hamar megjött a még keményebb szlovák válasz. (lásd Népszabadság nagyon korrekt tudósítását) Amire aztán rendesen rátett egy lapáttal a szélsőséges nacionalista pártelnök Ján Slota. Itt érdemes megjegyezni: Jan Slota nem tagja a Fico kormánynak. A 2006-os választásokat követően megalakult kormánykoalíció egyik feltétele volt, hogy sem a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) vezetője – Ján Slota, sem a Nép Pártja – Szlovák Demokratikus Mozgalom (ĽS-HZDS) vezetője – Vladimir Meciar nem kaphat miniszteri posztot. A jelenlegi 16 tagú Fico kormányban csak három NSN és két ĽS-HZDS miniszter van. Igaz, a környezetvédelmi minisztérium mellett az építési és területfejlesztési, valamint az oktatási minisztérium élén is Slota pártjának emberei állnak. Valószínűleg emiatt sikerült ilyen élesre Göncz Kinga protestálása.

A szokatlan diplomáciai lépés, kirohanás mögött, én a szocialista Szili Katalint sejtem, és rajta keresztül az MSZP nyomását az amúgy nem sok vizet zavaró külügyminiszterre. Szili pont egy éve (2007, október 6.) tette az első, mondhatni, provokatív lépést a Fico-kormány ellen, amikor öt (különféle) párti politikus társaságában magánlátogatáson vett részt egy felvidéki városban, amiről később derült ki, hogy valójában Pozsony elővárosa. Ezt akkor szóvá is tettem „Mire jó ez elvtársak?” címmel. A magyar külügy honlapján olvasható és fentebb idézett miniszteri állásfoglalásból hiányzik az előzmény, a szlovák közvéleményt nyugtalanító ok: Tőkés László romániai magyar független EU-képviselő és Csáky Pál szlovákiai magyar pártelnök szeptember végi találkozója, ahol az autonómia kérdése is szóba került.

A találkozóról ez olvasható Tőkés László honlapján:

".......Szeptember 27-én, szombaton este Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hermán Jánosnak, a Partiumi Keresztény Egyetem tanszékvezető tanárának, valamint Nemes Csaba budapesti EP-irodavezetőnek a kíséretében Csáky Pál parlamenti képviselővel, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja elnökével találkozott. Megemlékeztek a 60 évvel ezelőtti csehszlovákiai deportálásokról, és számbavették a felvidéki magyarellenes politikai kurzus legutóbbi fejleményeit. Tőkés László a magyar európai parlamenti képviselők cselekvő szolidaritásáról biztosította a nehéz helyzetbe jutott szlovákiai magyarságot. Határon túli magyar közösségeink autonómia-politikájának a megbeszélése nyomán Tőkés László elnök ismételten a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács tagszervezetei sorába invitálta az MKP-t, továbbá a KMAT küldöttségének tagjaként a 2008. október 13–16. között sorra kerülő brüsszeli látogatásra hívta meg Csáky Pál elnököt......." (teljes szöveg itt)

Tőkés, és autonómia törekvése vörös posztó a szlovákok szemében. Ezért a Csáky-val való „összeborulást” nem hagyhatták szó nélkül, annak ellenére, hogy a Magyar Koalíció Pártjának elnöke később nyomatékosan kijelentette, hogy csak elméleti színtű eszmecsere volt. Ezt követően lépett színre meglehetősen otrombán a magyar diplomácia, és vette védelmébe Csáky Pált, aki egyúttal a Szili Katalin védnöksége alá tartozó Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának tagja. **

Ennek a (szocialista) magyar kormány által 2004-ben életre hívott szervezetnek semmi köze a hasonló hangzású Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácshoz, melynek Tőkés László az elnöke. A hazai politikai taktikázás igencsak bonyolult helyzetet teremtett **, amelybe úgy tűnik a magyar külügy, - és talán maga a kormányzó párt, az MSZP is rendesen belegabalyodott. Az Európai Parlament (jobboldali) néppárti tagjai sorában találjuk többek között a szlovákiai Magyar Koalíció Pártját, a romániai RMDSZ-t, valamint a magyarországi FIDESZ-t. Ugyanakkor Tőkés László nevét hiába keressük a néppárti képviselők között. Ő ugyanis független. Méghozzá olyan független EU képviselő, akit – angol nyelvű életrajza szerint – a FIDESZ juttatott be az Európai Parlamentbe.

Gyakorlatilag egy néppárti politikus (Csáky Pál) mellett állt ki igen határozottan, akár nemzetközi bonyodalmat is felvállalva, a magyar külügyön keresztül a budapesti szocialista kormány.

Komolyan nem értem az MSZP szlovák politikáját. A miniszterelnök egyszer kijelenti, hogy akinek nem tetszik a magyar adórendszer, az (nyugodtan) mehet az egy adókulcsos Szlovákiába. Majd a kijelentést komolyan vevő és oda „áttelepült” vállalkozók után – autójuk miatt – valóságos hajtóvadászatot indítanak. Megjegyzem, ha valóban olyan jók lennének a szlovákiai autótartás feltételei, akkor miért csak a magyarok használják ki ezt a lehetőséget? Én ugyanis nem hallottam, olvastam, hogy az ugyancsak EU-tag osztrákok vagy csehek is tömegesen regisztráltatnák (új) gépjárműveiket a szomszédos Szlovákiában. De arról sem, hogy emiatt országúti ellenőrzéseket tartanának Ausztriában vagy Csehországban.

Ennél is sokkal kényesebb, sőt, kimondottan veszélyes a Szlovákiával szembeni „durcáskodó” magyar külpolitika. Különös tekintettel a közelgő évfordulóra: a Felvidék (egy részének) visszacsatolásának 70. évfordulójára. A magyar kormánynak, ill. annak jeles tagjainak, mint pl. Hiller Istvánnak tudnia kell(ene) a 70 évvel ezelőtt történteket. Az idei évben nemcsak a negyven évvel ezelőtti eseményekre (1968. augusztus) illene visszaemlékezni, hanem a 70 évvel ezelőttiekre is. Az 1938-ban megkötött Müncheni Egyezményre, mely megpecsételte (a benesi) Csehszlovákia sorsát, azaz eltűntette a térképről, valamint az ettől vérszemet kapott akkori magyar kormányra, mely katonai erővel kívánta visszaszerezni az egész Felvidéket. Ebben csak Hitler akadályozta meg a magyar vezetést, amikor a bécsi döntés értelmében csak bizonyos felvidéki nagyvárosok kerülhettek vissza Magyarországhoz, miközben a náci diktátor jóvoltából 1938-ban megalakulhatott - a történelemben először! - a szlovák állam. A 70 évvel ezelőtti eseményekre való megemlékezések sorában biztos, hogy (ismét) az érzelmek mellett az indulatok fognak uralkodni. Sajnos, nem a megbékélés irányába.

Fejlemény

** "..............Az euroszocialista EP-frakció álláspontja az, hogy az európai politika számára akceptálhatatlan a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma és annak tevékenysége......." - keddi (2008. október 7.) keltezéssel olvasható a parameter.sk magyar nyelvű szlovák honlapon.

Kapcsolódó anyagok

Mire jó ez elvtársak? (Friday, October 05, 2007)

1938 (Friday, September 26, 2008)

Szemléletváltást ! (Tuesday, November 04, 2008)

.

Trianon cseh-szlovák szemmel (Tuesday, November 25, 2008)

.

Egyszínű tarkaság

Tele van a tököm ezekkel az "activity" játékokkal, mint a holnapi (október 4. szombat) Tarka Magyar ! megmozdulás. Baromira emlékeztet azokra az időkre, amikor hivatalból szerveztek a diákság körében mindenféle "mozgósításokat", amelyeken – ha nem kötelezően, de - illett részt venni. A vietnami háború vagy a görög diktatúra elleni meg egyéb műbalhékra, csak azért, hogy megmutassuk: a szoc. táborban is vannak tömegmegmozdulások. Szóval, akkor is, és azóta is rühellem ezeket a "népünnepélyeket". Mert hamisak! Nem értem, miért kell – ilyen formán, ilyen formában - válaszolni egyszerű rendzavarásokra? Miért kell, kéne békésen le-föl masíroznom, na jó, sétálnom az utcán csak azért, hogy megmutassam, megmutassuk, hogy „én juszt sem támadok a rendőrökre”, meg „én juszt sem kiabálok rasszista jelszavakat”, sőt, még kormányelleneset sem. Micsoda marhaság ?! Már maga az alapötlet is, ez a „mutassuk meg” (hogy mi jók vagyunk) mentalitás. Ha ez nem a diktatúrából itt maradt „régi beidegződés", akkor egyenesen gyerekes az ilyen fajta „összefogás”. Elképzelem, amint egy bérház lakói – pártállástól függetlenül – tesznek két kört a ház körül olyan plakátokkal és jelszavakat kiabálva, hogy „mi nem törjük be az ablakokat”, meg „mi nem hugyozunk a lépcsőház sötét sarkaiba”. Kész röhej.

Bárki, bármit mond, ez politikai megmozdulás. Még akkor is, ha a szervezők ezt tagadják. Megnéztem a csatlakozók, pontosabban a csatlakozó „szervezetek” listáját. Hát,….. valóban színes, de azért kissé egyszínű: elsősorban kisebbségi csoportosulások. Viszont néhány mögött komoly szervezetek állnak, amiket én bizony szélsőségeseknek tartok. Például az angolszász ellenes francia radikális baloldali csoportosulás: az ATTAC. Ugyanakkor „egyoldalúnak” tartom a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségét, hiszen elnökének erős kötődése van az MSZP-hez. Ráadásul, ez a neve szerint ellenállókat tömörítő szervezet, rendszeresen megemlékezik 1939. szeptember elsejéről, a Lengyelország elleni náci-német támadásáról, de sohasem szeptember 17-ről, a nácik ellen kétségbeesetten védekező Lengyelország szovjet hátbatámadásáról. Tagjai között ötvenhatos ellenállókat sem lehet igazán találni.

Az alapvető emberi értékek és a tolerancia melletti kiállás egy félelemmentes társadalom érdekében dicséretes dolog. Mégis, kétlem, hogy ennek a holnapi megmozdulás lenne az egyetlen módja.

Megjegyzem, a listát olvasva két dolog jutott az eszembe.

1. szinte teljesen hiányzik a civil jobboldal. Legalábbis én nem fedeztem fel egyet sem a nevek alapján. Apropó „civil”, erre a megmozdulásra miért nem jelentkeztek az orbáni jobboldal civil szervezetei a „polgári körök”?

2. gazdag ország ez a Magyarország, ahol ennyi szervezet kaphat és kap támogatást az adófizetők pénzéből.

Amerikát nem félteni, megérteni kell !

Amiben biztos vagyok: Amerika ezt is túléli. Mármint a „válságot”. A nép, a vezetőik, a rendszer és a gondolkodásmód - elejétől fogva - mind-mind azon vannak, hogy a bajokat nemcsak „orvosolni” kell, hanem arra kell törekedni, hogy az "soha többé ne ismétlődjenek meg!" Tehát, nem a „tűzoltáson" van itt a lényeg, hanem a megelőzésen, a hasonló bajok, esetek elő-ne-fordulásán. Ez a mentalitás hiányzik a Kárpát-medencében. A hazai hírközlés, megtűzdelve jó néhány kommentárral, „publicisztikával”, és „elemzéssel”, csak nem akarja észrevenni, és olvasóinak közvetíteni a lényeget: az amerikai (de mondhatnám a tengerentúli angolszász) mentalitást, és a („kapitalista”) rendszer felépítését. Az USA (akárcsak Ausztrália, Kanada stb.) gazdaságának alapja, az úgynevezett „húzóágazatok”, elsősorban az építőipar (housing) és a szállítás, közlekedés (autógyártás) életben tartása.

A szociális, szocialista („kommunista”) gondolkodású Európával szemben a tengerentúlon az állam, mint olyan, sokkal kevesebb adót szed be, azaz „nagykorú”-nak tekinti polgárait, akiknek maguknak kell gondoskodniuk „jövőjük”-ről, anyagi biztonságukról. Ez a szabadság. És ennek ára az alacsony adókból eredő relatív magas(abb) kereseti lehetőség, a pillanatnyi jólét, ami könnyen elveszhet, ha az egyén nem gondol a jövőjére, az esetleges rossz napokra, hogy azokat ki tudja védeni, túl tudja élni. Az USA-ban (épp úgy, mint a többi tengerentúli angolszász országban) ismeretlen fogalom az „az nekem jár” európai, de még inkább magyar(os) mentalitás, hozzáállás.

Az amerikai állam adóbevételének legnagyobb része a honvédelemre megy el. Nem csak a közvetlen katonai kiadásokra, hanem a fejlesztésre, a kutatásra, amiből aztán később a polgári, civil élet és gazdaság is profitál. Igen sok vállalat, cég (beszállító) léte függ a honvédelmi kiadásoktól, ami sokaknak teremt és biztosít hosszú távú megélhetést, állandó munkahelyet. A másik jelentős állami kiadás a közigazgatásra, az államapparátusra, a hivatalokra és hivatalnokokra megy el. Leszámítva a (természeti) katasztrófákkor adandó segélyeket, a szociális juttatások és azok elosztása nem (központi) állami feladat. Persze az állam (adókedvezményekkel) serkenti a „gazdagokat”, a munkaadókat, hogy adományokon keresztül támogassák és segítsék a szociálisan rászorulókat.

Az állam most mégis közbelépett, és az adófizetők pénzéből adott olyanra, amihez – elvben – semmi köze, hiszen ha egy cég tönkre megy, az elsősorban a cégvezetés (a menedzsment) hibája: rosszul gazdálkodtak. A cégek, vállalatok, vállalkozások alapítása, létrehozása, működése és (esetleges) bukás, megszűnése a „természet rendje”, a kapitalizmus alapja és velejárója. Csakhogy a mostanra kialakult helyzet alapjában ingatta meg az amerikai gazdasági rendszert! Ha nem működik az építőipar (housing) és a szállítás, közlekedés (autógyártás), akkor megáll a gazdaság és az élet. Ha az emberek nem vesznek házat, lakást, akkor egész iparágak mennek tönkre, szűnnek meg, és az abban dolgozók nem csak a munkahelyüket, munkájukat, megélhetésüket veszítik el (milliós nagyságrendben!), hanem a munkanélküliség, azaz a fizetésképtelenség miatt az otthonukat is! Ördögi kör, mely ha (jól) működik fantasztikusan vonzó életet, gazdagságot képes teremteni.

Az ország vezetői és tanácsadói nagyon jól látták a helyzetet, és azt, hogy hol is kell valójában segíteni. A baj méregfogát azzal lehetett kihúzni, hogy a két legnagyobb lakás-ház hitelintézetet (Fannie Mae, Freddie Mac) meg kellett támogatni. Ugyanis, ha ezt nem teszik, akkor (kártyavár módjára, vagy a dominó elv alapján) összedőlt volna az amerikai gazdaság (egyik) főpillére: az építőipar valamennyi kapcsolódó iparággal együtt! A befektetési bankot (Lehman Brothers) már hagyták „elvérezni”, csődbe menni, hiszen ez a bank nem (volt) egy országos hitelintézet, ezért annak megszűnése nincs kihatással a lakáshiteltől függő kisemberre, az átlag amerikaiak többségére. A következő (állami) támogatást a legnagyobb (viszont)biztosítótársaság kapta: az AIG (American International Group). Ez a viszontbiztósító fedezi, védi a tönkremenéstől a nagy bankokat. A hirtelen jött nagyszámú és mértékű biztosítási követeléseket láthatólag nem tudta (volna) teljesíteni, ami nagymértékben rontotta volna az embereknek az egész bank- és pénzrendszerbe vetett bizalmát.

A kialakult helyzet gyors orvoslására Paulson amerikai pénzügyminiszter kidolgozott egy 700 milliárd dolláros „segélyprogramot”, amit egy három oldalas (ajánló)levél kíséretében megküldött a kongresszusnak, azaz a törvényhozásnak jóváhagyásra. A két nagy politikai párt emberei, politikusai közben meghallgatták az utca embere véleményét is – különös tekintettel a közelgő választásokra. Ezek figyelembevételével a három oldalas Paulson levél 100 oldalas törvényjavaslattá dagadt, változott, amelyért már nem lelkesedett a bajba került pénzügyi világ, a Wall Street. Az eredeti terv alapján a segélyt várók azt képzelték, hogy a kormány 700 milliárd dollár készpénzt „ajándékoz” az amerikai pénzügyi szektornak. A politikusok és tanácsadóik azonban az adófizetők (pénzének) védelmében különféle kikötéseket és megkötéseket „csempésztek be” a törvényjavaslatba, ami végül is nem aratott egyértelmű és egységes sikert, hiszen kis különbséggel, de leszavazták.

Mit is hallhatott az amerikai képviselő, politikus az utca emberétől?

Megoszló véleményt, melynek lényege: beavatkozzon az állam vagy sem. A munkahelyét, házát, sőt megtakarított pénzét (befektetéseit) féltő azonnali segítséget várt bárkitől és bármely formában, elsősorban az ország vezetőitől, azaz az államtól. A nagytöbbség azonban hamar felismerte, hogy ha ez a segítség az államtól jön effektív pénz formájában, akkor gyakorlatilag az adófizetők pénzéből akarják, fogják megmenteni az évek óta busás haszonra szert tett, de rosszul gazdálkodó pénzintézeteket, bankokat, azaz a „bajkeverőket”, a felelősöket futni hagyják. Ez, pedig ellentmond a kapitalizmus alapelvével: a szabadversennyel, amit a kereslet-kínálat örök törvénye határoz meg. Ezért, az állam ilyen jellegű beavatkozása már maga a „kommunizmus” lenne. Így aztán nem csoda, hogy a három oldalas pénzügyminiszteri mentőcsomagból igen rövid idő alatt 100 oldalas törvényjavaslat lett, mindenféle kikötéssel, feltétellel megtűzdelve az adófizetők érdekében. Mint kiderült, a honatyák még ezt a „finomított” változatot sem tartották egyértelműen választóik érdekeinek megfelelőnek.

Hogyan jutott ide az USA?

A bajok, nehézségek első jelei már 2001 tavaszán megmutatkoztak. Ilyen értelemben szinte jól jött szeptember 11., amire minden bajt, problémát rá lehetett fogni. Az amerikai népet valóban sokkolta a hihetetlenül jól szervezett és látványosan végrehajtott terrortámadás. Bebizonyosodott, hogy a földrajzi előny (több ezer kilométeres vizekkel, tengerekkel védett ország) és technikai fölény (rakétaelhárító és előrejelző rendszerek stb.) ellenére az Újvilág sebezhető. Méghozzá nagyon. A két torony, melyek egyben a kapitalizmus jelképei is voltak (a WTC, azaz a Világkereskedelmi Központ), valóságos pánikot, félelmet váltott ki Amerika-szerte. Ezen az elkeseredettségen volt hivatott változtatni a központi bank (a Fed), amikor elkezdte csökkenteni az akkoriban 6% - 7%-os betéti kamatokat. Alain Greenspan a Fed elnöke úgy látta, hogy a negatív közhangulaton kamatcsökkentéssel lehetne a leghatásosabban és a leggyorsabban változtatni. Hiszen, ha alacsonyak a kamatok, az emberek nem a bankban fogják tartani a pénzüket, hanem vásárolnak, elköltik. A tömeges vásárlás pedig „beindítja a gazdaságot”, a termelést, mely új megrendeléseket eredményez, ami új munkahelyeket teremt és feledteti azt a sokkot és bizalmatlanságot, amit 9/11 okozott.

A bankközi kamatláb egy éven belül 7 %-ról 1 % azaz egy százalékra (!) csökkent, ami nem csak a vásárlási kedvet fokozta (a megtakarításokkal szemben), hanem a hitelpiacot is „mozgásba hozta”. Először a nemzetközit: érdemes lett Amerikában alacsony kamatú hitelt felvenni és ugyanazt a pénzt külföldön (pl. Európában, EU-ban) magasabb kamatlábbal fialtatni. Ekkor kezdett megerősödni az euró és megdrágulni az európai export USA felé, mely ugyancsak jó volt az amerikai gazdaságnak. Az „olcsó dollár” miatt könnyebb lett az amerikai termékeket eladni a világban. A hazai pályán, pedig olyanok is – könnyen – hitelhez juthattak, akik eddig álmodni sem mertek, pl. házvásárlásra. Hamarosan az amerikai hitelintézetek, bankok is vérszemet kaptak, és boldog-boldogtalannak kezdtek kölcsönt adni. Az üzlet annyira jól ment, annyira jól jövedelmezett a hiteladóknak, hogy közben – lelkiismeretlenül – nem vizsgálták meg a hitelfelvevő anyagi hátterét. Az íratlan arányszabály azt tartja, hogy a törlesztő összegnek nem szabad meghaladnia a hitelfelvevő keresetének, (havi vagy éves) bevételének az egyharmadát. A sok lelkiismeretlen ügynök a magas jutalék és a gyors meggazdagodás reményében olyanoknak is "szerzett" biztosított olcsó, alacsony kamatú hitelt, akiknél a törlesztés két kereső (házaspár) esetében meghaladta a bevétel 50 %-át is!.

A baj – többek között - akkor kezdődött, amikor az inflációs félelmek miatt a kamatlábak emelkedni kezdtek. Persze, azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy a banki és hitelfeltételek – szép magyar szóval „konstrukciók” – 20-30 évig változatlanok lesznek, maradnak. A megváltozott körülmények tömegesen érintették a rossz, felelőtlen hitelfelvevőket, akiknél a tönkremenetelhez már az is elég volt, ha az egyik kereső, pl. elvesztette a munkahelyét, és egy fizetésből kellett volna tovább finanszírozni a ház- vagy lakáshitelt.

A megszorultak egyetlen menekülő útja a ház vagy lakás eladása lett. Igen ám, de ha egyszerre nagy lesz a kínálat és szinte nulla a kereslet, akkor az ingatlanpiacon zuhanni kezdenek az árak. Elvégre nincs vevő, ill. többségbe kerültek az eladók. Általában ilyenkor csak a törlesztés-, ill. fizetésképtelenné vált hitelfelvevő kerül bajba, veszíti el vagyonát, a hitelező, a bank pedig „röhög a markában”, hiszen neki ott maradt az értékes ingatlan. Majd eladja másnak. Méghozzá jó pénzért. Nos, ez most nem így történt. Az amerikai ingatlanárak annyira lecsökkentek, hogy azok miatt a hitelintézetek, bankok vagyona is jelentősen összezsugorodott. Ráadásul ez mind „állótőke”, aminek eszmei értéke is gyakorlatilag nulla, hiszen (pillanatnyilag) eladhatatlan. A törlesztők eltűntek (tönkrementek, fizetésképtelenné váltak), ergo a hitelintézet, a bank (effektív, készpénz) bevétele elmaradt, azaz „likviditási problémák” léptek fel. Ennek az áldatlan helyzetnek a megoldását várják most – elsősorban az államtól.

Az ördögi körre, és a helyzet komolyságára, sőt mi több bonyolultságára, talán legjobban a nyugdíjasok helyzete mutat rá. Az amerikai – és általában a tengerentúli angolszász – életformára jellemző: családban nő fel az ember. Az iskola elvégzése után kb. egy évig dolgozik, majd az összegyűjtött pénzéből világkörüli útra indul (hátizsákos turizmus). Tapasztalatokkal és élményekkel telve ér haza és elkezd dolgozni. Családot alapít, házat vesz, gyerekeket nevel, - és rengeteg kölcsönt, hitelt vesz fel jóléte biztosítására. A házkölcsön általában 25-30 évre szól, gyakorlatilag arra az időre, amíg „munkaképes”. Majd a gyerekek kirepülnek, és kifizetett házában éli nyugdíjas éveit. Megkapja végkielégítését, életbiztosítását egy összegben, esetleg eladja házát és vesz egy kisebbet (öregek otthonába vonul, ahol ellátják), és még egyszer világkörüli útra indul, hogy megnézze mi történt, mi változott azalatt az idő alatt, amíg ő a családjának élt és a gyerekekkel nyaralásként „csak” az országot, hazáját járta be. Megfigyelhető, hogy az amerikai (ausztrál, kanadai stb.) turisták többsége vagy hátizsákos, vagy (késő) nyugdíjas. A 30-50 közötti korosztálynak nincs ideje „világot látni”, ők otthon vannak, és keményen dolgoznak.

Elnézést a kis kitérőért, de talán így még jobban megérthető a mai helyzet. Szóval, az amerikai nyugdíjast első látásra, hallásra nem érinti a jelenlegi hitelválság, hiszen neki már kifizetett lakása, háza van. Ezért még inkább hangoztatja, hogy az állami beavatkozás, segélynyújtás „tiszta kommunizmus”, nem szabad megengedni! Igen ám, de az amerikai nyugdíjasok többsége „portfolió”-ból él! Nyugdíja, nyugdíjkiegészítése tőzsdei befektetésekből származik! Ezért neki sem mindegy, hogy hogyan alakulnak a hozamok, mennyi pénz érkezik a folyószámlájára. A segítséget mégis csak az államtól várja, várhatja. Ezért iszonyatos felelősség hárul a politikusokra, a törvényhozásra.

Az ingatlanpiac összeomlásába rendesen besegített a kőolaj, pontosabban a benzin áremelkedés is. Hiszen megfigyelhető: ha olcsó az üzemanyag, az emberek távolabb keresnek olcsóbb, nagyobb ingatlant, jobb, kellemesebb (tisztább) környezetben. Ha drágul a szállítás, a közlekedés, azaz az üzemanyagár, akkor közelebb költözködnek munkahelyükhöz. Ha megszűnik a munkahely, akkor pedig elvándorolnak (ekkor alakulnak ki a „szellemvárosok” – ghost town). Az üzemanyag árának robbanásszerű emelkedése váratlanul érte az amerikai autóipart is. Pontosabban, jelentősen csökkent a nagyfogyasztású, benzinfaló „pick-up” kisteherautók és városi terepjárók iránti kereslet. A három nagy autógyár (General Motors, Ford, Chrysler) évek óta veszteséges. A következő iparág, ami támogatásra szorul az autóipar lesz, hiszen az építőipar (housing) mellett az autógyártás a másik húzóágazat, amely az amerikai gazdaság motorja.

A következő elnökre vár majd a gazdaság gyökeres átalakítása, megreformálása. A média csak az 1929-es világválságra utal, emlékeztet a mostanival kapcsolatban. Arról azonban hallgat, hogy azt követően született meg a New Deal, mely új alapokra helyezte az amerikai gazdaságot, a belső elosztási rendszert, a bankrendszer ellenőrzését, a munkások, munkanélküliek védelmét stb. Most is valami ilyesmire van szükség, és ahogy az amerikaiakat ismerem, meg fogják oldani.

.

.

Fejlemény

Az autóipar megsegítése elsőszámú feladattá lépett elő az Egyesült Államokban, amit a magyar média meglehetősen sajátosan ismertet:

Pánikkeltés, féligazságok (Saturday, November 08, 2008)

.