Hecckampány a Népszabadságnál?

Úgy tűnik a Népszabadság valamiféle antiszemita hecckampány része, vagy jobb esetben áldozata lett. A lap washingtoni tudósítója mintha fittyet hányna a legalapvetőbb újságírói etikának és kizárólag a hírversenynek, no meg a szenzációhajhászásnak élne. Már a MÁV elleni holocaust perről szóló beszámolója is megdöbbenést keltett. Legalábbis számomra, hiszen arról egyetlenegy tekintélyes hírügynökség sem számolt be! Sőt, egy Chicago környéki helyi lap blogjában lehetett róla olvasni. Sehol másutt. Egyedül a Magyar Távirati Iroda (MTI) vette át, és tette „hivatalossá” az antiszemita indulatok szítására alkalmas jelentést.

Miről is volt szó másfél hónappal ezelőtt? Néhány magyar holocaust túlélő, ill. leszármazottjai kártérítési keresetet nyújtottak be az egyik chicago-i bíróságon a Magyar Állam Vasutak (MÁV) ellen. Tehát, még perről sincs szó, csak egy szándékról, aminek jogi és valós alapját majd csak később (áprilisban) dönti el ugyancsak egy bíró, ill. bíróság. Ennek ellenére a Népszabadság washingtoni tudósítója valamiféle (világ)szenzációnak állította be az ügyet. A cikk megjelenése után hiába nyilatkoztak történészek, a kor kiváló ismerői, nemzetközi jogászok, hogy ezt a követelést nehezen lehet komolyan venni, és a nemzetközi jog alapján annak érvényt szerezni. Ugyanakkor a magyarországi szélsőjobb számára kiváló táptalajt és okot adott az antiszemitizmus fellángolására, a közhangulatnak a zsidóság elleni hangolására.

Most egy hasonló „szenzáció”-val állt elő a Népszabadság, ill. annak washingtoni tudósítója, Szőcs László "Dollármilliárdokra perelik a magyar bankokat a holocaust miatt" címmel. (nyomtatott Népszabadság, elsőoldal - 2010. március 27.)

Ebből a washingtoni jelentésből megtudhatjuk, hogy a MÁV után, most a magyar bankok elleni hasonló per indítására készül ugyanez a csoport, kiknek tagjai talán nem is sejtik, hogy már beadványuk hírével is tovább lehet borzolni az amúgy is megosztott, antiszemita hazai közhangulatot. Egyúttal úgy tűnik, ehhez az MTI ismét partner. Miközben egyetlen számottevő nyugati hírügynökség sem közli, ismerteti ezt a „kisvárosi magánvádas” kezdeményezést. Különben is, ha tényleg valamit el akarnak érni, méghozzá állami szinten, és valamennyi holocaust túlélő, ill. leszármazottjai részére, akkor ilyen ügyek (sikeres) képviseletére ott van, pl. a nemzetközileg elismert Claims Conference nevű szervezet, mely nem pereskedéssel, hanem tárgyalások útján járta ki többek között a svájci bankokban elhelyezett úgynevezett „alvószámlák” hozzáférhetőségét.

Az antiszemitizmus szításán kívül mire jó ennek a (halvaszületett) chicago-i magánkezdeményezésnek tényként való közlése? Pláne egy magyarországi választás előtt, ahol a közhangulat eleve a szélsőségek felé fordult. Mindez, csak egyszerű meggondolatlanság lenne a Népszabadság washingtoni tudósítója részéről? Lehet, de mégis bizonyos kételyeket ébreszt mostani jelentésének azon kitétele, miszerint „….A csütörtökön az ottani szövetségi bíróságon iktatott kereset formailag is kötődik a Magyar Államvasutak peréhez, és ugyanahhoz az örmény származású bíróhoz, Samuel Der-Yeghiayanhoz adták be…..” Vajon miért említi Szőcs László a bíró származását? Ennek mi a jelentősége akár a per kimenetele, akár a tudósítás szempontjából?

Csak nem egy újabb megosztási kísérlet az olvasó felé, hogy vajon a Musza Dag örmény holocaustjára vagy pedig Szálasi (Szalosján) örmény származására utaló célzás? Bárhogy is nézzük, durva szakmai hiba ez a kétértelműség.

Szőcs László antiszemitizmusra alkalmas írásaira már 2003-ban felhívtam a Népszabadság figyelmét. Akkor is egy holocaust témáról, az úgynevezett „gettópénz”-ről, közölt pontatlan és félrevezető tájékoztatást. Különösen a cím volt megtévesztő: „Német nyugdíj a pesti gettó túlélőinek”. A valóságban ugyanis csak azok részesülhettek ebből a 130 eurós juttatásból, akik *náci/német igazgatás alatt működött gettókban effektív munkát (pl. ételadagolás, hullaszállítás, stb.) végeztek* Tehát, ellentétben Szőcs László cikkének címével, nem valamennyi túlélő, hanem csak az ott „hivatalosan” munkára fogottak részesülhettek ebben a nyugdíjban. Természetesen, véleményem, akárcsak olvasói levél formájában, nem jelent meg a lapban, sőt persona non grata lettem a nol (Online) szerkesztőségénél.

Kapcsolódó anyag

Vallomás ...................... (Tuesday, August 07, 2007)

.

Kísért a múlt (?)

Múlt szombaton, március 13-án, kaptam egy kör-e-mailt.

MAGYARORSZÁGÉRT, A KÖZTÁRSASÁGÉRT
címmel tartja a Magyar Demokratikus Charta következő rendezvényét

2010. március 19-én délután 4 órától a Láng Sportcsarnokban
(Budapest XIII., Rozsnyai utca 4., a Forgách utcai metrómegállónál).

A rendezvény előadója: Gyurcsány Ferenc

Majd három nappal később, március 16-án, újabb kör-e-mail: a meghívó és az előadó ugyanaz, csak a helyszín változott.

2010. március 19-én délután 4 órától a SYMA Sportcsarnokban
(Budapest XIV., Ifjúság utca 2.).


Tegnap, március 19-én, pedig az index.hu beszámolója szerint az eredetileg meghirdetett SYMA-csarnok helyett a kisebb Körcsarnokban tartotta meg előadását a volt miniszterelnök.

Az ATV 2000-2500 főre tette a jelenlévő hallgatóság számát, és jelezte, hogy Gyurcsány beszéde előtt Vitányi Iván és Bauer Tamás tart bevezetőt.

A meghívást már el is felejtettem, amikor a HírTv-ben hallottam, hogy 16:30-kor a jobboldalinak elkönyvelt tévé-csatorna a beszédet élőben közvetíti. Aztán az állomásokat kapcsolgatva az atv-n láttam, hogy épp Bauer Tamás beszél, és dicséri a Gyurcsány korszakot. Majd taps, és Gyurcsány Ferenc lép a mikrofonhoz.

Nem kapcsoltam tovább, hanem végignéztem, végighallgattam a volt kormányfőt.

Ami azonnal feltűnt: a hallgatóság szemmel láthatólag szinte kivétel nélkül idős, nyugdíjas. Igaz, lelkesedésben túltettek sok fiatalon. Időnként olyan odaadó figyelemmel itták az előadó szavait, mintha egy egyetemi auditóriumban hallgattak volna egy híres-neves professzort.

Mégis, valahogy nem fogott meg, nem "ragadott magával" Gyurcsány és mondókája. Keveselltem a hibák felsorolását. Kicsit a kádári időkre emlékeztető volt az egész, az akkori gyűlések hangulatát idézte fel, azt a már-már sablonos, jól ismert szöveget és témát, miszerint "Elvtársak, tudjuk, hogy vannak még hibák, de most nézzük az eredményeket....." Persze, lehet, hogy ennek a közönségnek ez kell(ett). Valahogy hiányzott az a fiatalos(?) lendület, az a gyújtó hangulat, az a „húzzunk bele” feeling. Ráadásul abszolút nem volt "évértékelés", ahogy azt az előzetesekben beharangozták. A 8 év is megtévesztő, hiszen abból csak kb. 5 év az ővé. Beszéde, mondanivalója nem volt "átfogó". Kihagyta a "töréspontokat". Pl. Medgyessy "bukását", abban az SZDSZ (és jómaga) szerepét, és az egész kormányzását megnehezítő, (hátramozdító) koalíciós partner húzásait, mint pl. a kórtermi széfek beszerzését, majd leszerelését. Ugyancsak hiányoltam, hogy megfeledkezett(?) az MSZP bukásának, pardon, "mélyrepülésének", "vesztésre állásának" az okairól szólni. Bevallom, én többet vártam. Pontosabban, mást. Egy második „öszödi beszédet”, mely most már a nagynyilvánosságnak szól, és egy (volt) miniszterelnökhöz méltó hangon és stílusban. Ennek hiányában, Gyurcsány mondandója nem volt számomra őszinte. Viszont kortesnek sem volt elég meggyőző. Valami hiányzott belőle ahhoz, hogy azt mondjam: "kár ezért az emberért", vagy "azért mégis csak egy tökös gyerek ez a Fletó". Így visszagondolva: semmilyen hatással nem volt rám.

Ettől a mostani beszédétől sem lettem okosabb. Ma sem tudom, hogy milyen párt az MSZP. Szociáldemokratának, nem szocdem. Utódpártnak, nem utódpárt - habár egy csomó "régi káder", arc található még mindig benne.

Őszintén, szinte nevetséges volt, hogy a szocialista Gyurcsány Ferenc állandóan a "polgári" értékekről és a "polgári Magyarország"-ról beszélt, meg hogy ő próbálja, (ők próbálják), a "Nyugat" és a "nyugati polgárság" felé vinni, vezetni az országot. Ez nem szocdem "filozófia" !!! - ilyet én Nyugaton nem hallok! Igaz, ott rendesen különválik a jobb- és baloldal. A jobboldal a "vállalkozó-barát", a baloldal pedig a "munkavállaló-barát". És együtt alkotják a népet, a nemzetet, az országot és közösen formálják annak boldogulását. Itt meg még mindig a "jobboldal" fasiszta(?) - de legalábbis valami demokráciaellenes rossz, a "baloldal" meg a jó, - vagy fordítva, a "baloldal" a demokráciaellenes (rossz), azaz komcsi, és a jobboldal a jó. Szerintem több generáció kell ahhoz, hogy ez a 40 éves agymosás eltűnjék, és az ilyen rendezvény végén ne a himnuszt, hanem az Internacionálét énekeljék, úgy ahogy azt a Lajtától nyugatra az EU-ban teszik.

Igaz, ez nem egy pártgyűlés vagy kongresszus volt, hanem a Magyar Demokratikus Charta rendezvénye. Azé az egyesületé, amit Gyurcsány még miniszterelnöksége idején kezdeményezett „a szélsőségek, az indulatok, az intolerancia elleni nemzeti önvédelem” címén, és amely „a szabadságot veszélyeztető kirekesztés, rasszizmus és erőszak” elleni fellépésre buzdít. De, akkor ez a sok öregember mit keresett itt? Vagy, tán ez egy nyugdíjas szervezet? Kár lenne érte.

.
Kapcsolódó anyagok

Én mindenkiben csalódtam .............(Thursday, February 25, 2010)
A jobboldal hiánya .................. (Monday, January 04, 2010)

.

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere I.

I. rész

.

Most, amikor a magát radikálisnak nevező szélsőséges párt parlamenti bejutásától tartanak (és óvnak) az ország demokratikus erői és pártjai, a baloldalon egyre gyakrabban hallatják hangjukat az antifasiszták. Csakhogy a hallatáson kivül más eredmény nincs. Utcai megmozdulásaik iránt alig van érdeklődés. A hatóságok, nemcsak a rendőrség, de a jogalkotók és a bíróságok sem igazán és hatásosan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Úgy tűnik, az ország tehetetlen. Miközben számtalan külföldi példát hoznak fel, hogyan kellene és lehetne határozottan (de békés úton) fellépni a náciveszély ellen. Általában Németország a példakép. Napjainkban azonban Csehország mutatott példát egy neonáci szervezet, párt betiltásával. Az állandóan már-már refrénszerűen visszatérő kérdés: vajon mi, magyarok, miért nem tudunk eredményesen fellépni?

Az ok szinte magától érthetődik, és a történelmi háttérben keresendő, amit a mai napig nem dolgozott fel a köztudat és közgondolkodás. Ugyanis történelmünk jelentősen eltér a példaképnek számító németektől, pláne a csehektől. Magyarország és lakossága teljesen más történelmi útat járt be, mint Európa legtöbb állama a két világháború között és alatt. Ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, Magyarország, illetve annak polgári lakossága kimaradt abból a rémtettből, ami Európát jellemezte 1939 és 44 között. Sőt, az azt megelőző folyamatokból is. Ezért az emlékezés, a családi legendáriumok, sokkal kevesebb szörnyűséget jegyeztek le és meg, mint például a csehek vagy a lengyelek.


Németország

A nácizmus természetesen a németeket sújtotta a legjobban. Ők éltek 1933-tól diktatúrában, méghozzá nem is akármilyenben. A mai magyar nemzedék többsége, a harminc éven felüliek, ugyan valami hasonlót megtapasztalhattak a Rákosi korszakban, majd az 56-os forradalmat követő megtorlások idején, azzal a különbséggel, hogy a hitleri diktatúráért – eleinte – valóban lelkesedett a lakosság nagy többsége. A nacionalizmus azzal, hogy “jobbak vagyunk”, “többre vagyunk képesek, mint más nemzetek”, egy pillanatig magával ragadta a lakosságot. Ha úgy vesszük, az első ötéves terv (1933-1938) fellendülést hozott az átlagnémetnek. Hogy ennek mekkora ára lett, arra csak később döbbentek rá. A kezdeti világhódító katonai sikerek is feledtették az emberveszteségeket. De, amikor - törvényszerűleg - megfordult a hadiszerencse, az átlagnémetnek is rá kellett döbbennie, hogy becsapták, egy őrült eszmében hitt, illetve elhitették vele, hogy különb, magasabbrendűbb, és ezért legyőzhetetlen. A faji alapra épült diktatúra elleni (világméretű) összefogás és ellencsapás iszonyatos pusztulást és pusztítást hozott az országra, sőt annak területvesztéséhez és kettéosztásához vezetett. Ezért az átlagnémet ellenez mindefajta diktatúrát (legyen az náci vagy szovjet), és zsigerből elveti a soha nem látott önpusztuláshoz vezető nemzetiszocializmust. A náciellenesség oly mély a (mai) német lelkekben, hogy még egy antiszemita is lehet náciellenes.


Csehország

A csehek más, és sokkal régebbi, történelmi háttér miatt gyűlölik a nácizmust. A XIX. század második felében a meggyengült Habsburg birodalom (porosz-osztrák háború, Olaszország függetlenségi (Garibaldi) mozgalma), Bécs fennmaradása érdekében kereste a “megbékélést”. Ennek az eredménye (lett) a szó szerinti Kiegyezés a legnagyobb népcsoporttal, a magyarokkal. A csehek ebbe nem mentek bele. Nem hagyták, hogy az osztrák császárt cseh királlyá koronázzák. Ebben volt egy adag nacionalizmus is, amely egyúttal nemzetközi is volt, hiszen valamennyi szláv nemzetet kívánta összefogni. Ezt hívták pánszlávizmusnak. A cseh nacionalisták azonban a realitás talaján álltak, és úgy érezték, Európa közepén, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom megvédi őket és törekvésüket a másik két nagy birodalomtól, a némettől és az orosztól. A pánszlávizmus gyakorlatilag a későbbi Vasfüggöny keleti felén végig húzódó népeket probálta összefogni a Balti-tengertől az Adriáig, amiben – természetesen – a magyarok nem számítottak bele. Sőt.

Már az I. világháború kitörésekor megmutatkozott ez a törekvés, ami a pánszlávizmust a háborúellenességgel hozta össze, ill. egészítette ki. A “Testvérre nem lövünk” jelszóval csapatosan álltak át a csehek a keleti fronton a cári oldalra, és alakították meg a Cseh Légiót. Szerencsés véletlen(?) volt, hogy a pánszlávizmus két vezéralakja a háború elől a későbbi győztesekhez menekült, és ott remek kapcsolatokat építettek ki. Tomáš Garrigue Masaryk (USA) és Edvard Beneš (Párizs) már ekkoriban használta a cseh-szlovák kifejezést. Az amerikai elnök és a francia miniszterelnök is felkarolta az új állam gondolatát. Thomas Woodrow Wilson a népek önrendelkezési joga alapján, Georges Clemenceau pedig a Habsburg birodalom megszűntetése miatt támogatta a cseh pánszláv mozgalmat. Ha követjük Jaroslav Hašek klasszikus regényhősének, a Švejk-nek történeteit, abból is jól látszik, hogy pacifizmusa mellett a Monarchiában uralkodó szociális és társadalmi helyzetet, és a bürokráciát mutatja be, állítja pellengérre a szerző, miközben a szovjet-orosz forradalomról említést sem tesz.

A győztes nagyhatalmak a versailles-i békeszerződésben szentesítették a pánszláv mozgalmat, amikor jóváhagyták Csehszlovákia létrejöttét. Az ország szociáldemokrata elveket való vezetése Közép-Európa mintaországa lett, egyesek már-már a Kelet Svájcának titulálták az új államot, ahol jól megvannak a különféle anyanyelvűek. Politikailag teljesen nyított volt. A numerus clasus miatt külföldön tanuló magyar diákok szegényebbikei Prága és Brno egyetemein folytathatták tanulmányaikat. A jobb módúak pedig német egyetemeken (1920-1933) tanulhattak. De, volt olyan időszak, amikor a magyar kommunista párt vezetősége is Prágából irányította a mozgalmat. A Horthy-korszaknak hátat fordító baloldaliak ugyancsak Csehszlovákia felé vették útjukat. Mindez annak a Beneš-nek a vezetése alatt történt, akinek már a neve hallattán is valami borzasztó gonosz jelenik meg a mai magyar baloldal képzeletvilágában.

A Beneš-féle Csehszlovákiában a legnagyobb kisebbség a (szudéta)német volt. Lélekszámuk meghaladta a szlovákokét. Az 1921-es népszámlálás szerint a lakosság 51 %-a cseh, 22 %-a német, 16 %-a szlovák, 5 %-a magyar és 4 %-a ruszin vagy rutén volt. Mivel a pánszláv felfogás szerint a csehek és szlovákok egy nemzetet alkotnak, ezért a beneš-i Csehszlovákiában a többség, azaz 71 % csehszlovák volt. Hitler hatalomra jutása után a szudétanémetek körében is felerősödött a nemzeti érzelem, amit nagyban elősegítettek náci Németország kezdeti gazdasági sikerei, és amik “büszkévé tették” a határontúli németeket. Ezzel szinte egy időben a fegyveres konfliktust (újabb világháborút) mindenáron elkerülni óhajtó európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) – húsz év távlatából – belátták, hogy - elsősorban a németekkel szemben - Versailles-ban hibáztak. Ezt kívánták jóvátenni Csehszlovákia feldarabolásával. Naívitásuk eredményét azóta megismerte, mi több, megtapasztalta a világ. Hat évvel Hitler hatalomrajutása után Beneš egykori álmát és országát nemhogy feldarabolták, egyenesen megszűntették és Cseh-Morva protektorátus néven beolvasztották náci Németországba.

A csehek ezért már a II. világháború kitörése előtt (1938 nov. és 1939 márc. között) náciellenesek lettek. Beneš azonban nem adta fel. Előbb Párizsba, majd Londonba tette át (kormánya) székhelyét, és ugyanott folytatta, mint az első világháború előtt és alatt: egy nem létező országot (Csehszlovákia) képviselt. Miután a csehszlovák parlament megszűnt, így annak felhatalmazása, jóváhagyása nélkül – a távolból - csak elnöki rendeletekkel lehetett a lakosságban (akár szimbolikusan is) fenntartani a nemzeti érzelmet, és a világ felé jelezni, hogy a cseh-szlovák állam továbbra is létezik. A prosperáló, többnemzetiségű, demokratikus Csehszlovákia megszűnését, pedig a náci Németországot támagotó legnagyobb kisebbség – a szudétanémetek – és a területvesztésbe belenyugodni nem tudó Magyarország számlájára írták. Ez az alapállás vezetett a háború befejezését követő néhány hét bosszúhadjáratához. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy a csehek eleve náciellenesek, antifasiszták, akik között akár antiszemita, sőt magyarellenes is lehet.

folyt. II. rész (Magyarország)

III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere II.

I. rész (Németország, Csehország)

II. rész

Magyarország

A magyar antifasizmusnak nincsenek oly mély hagyományai, mint a németnek vagy a csehnek. Az átlagmagyar – szerencséjére vagy pechjére – nem élt át annyi szenvedést, mint az említett két nép, ill. ország. Magyarország sajátos történelmi utat járt be a két világháború között, ill. a második alatt. A mára kialakult náci képet gyakorlatilag a hazai kommunista történetírás (és ideológia) alakította ki, mely sok mindent figyelmen kivül hagyott, és elsősorban a zsidóság ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozta, kvázi az egész nácizmust leegyszerűsítette egy ország nélküli nép kiirtására tett kisérletre. Ugyanakkor megtartotta és szinte kizárólagosan használja a “fasiszta”, “fasizmus” szót és fogalmat, amit még a Komintern utasítására kezdtek alkalmazni a nemzetiszocialista kifejezésben rejlő és megtévesztő(?) “áthallás” miatt. Moszkva emberei a kommunista mozgalom “népfrontosításakor” terjesztették el külföldön a “fasiszta-fasizmus” fogalomkört, hogy aztán a hitlerizmus valamennyi ellenzőjét antifasisztának nevezhessék. A két fogalmat – náci és fasiszta - ma is előszerettel összemossa a hazai baloldal. Pedig könnyű megjegyezni: Simon Wiesenthal náci-vadász és nem fasiszta-vadász!

Az 1920 és 1944 közötti magyar valóság sokkal árnyaltabb és bonyolultabb, minthogy az akkori rendszert (Horthy-korszak) az 1944-es német megszállás, valamint az alig félévig tartó nyilas rémuralom miatt a nácizmussal azonosíthatnánk. Viszont történelmi tény, hogy Magyaroszágon az antiszemitizmus állami szintre emelése már jóval a nácik színrelépése előtt megtörtént. Különben ennek lehetőségére és veszélyére már a XIX. század végén, a franciaországi Dreyfus-per kapcsán – a budapesti születésű - Theodor Herzl Tivadar hívta fel a világ figyelmét, mint a jövő (XX.) század nagy kihívására. Megoldásnak a “zsidók” Európán kívüli “áttelepítésében” (deportation, Evakuierung), saját állam alapításában látta. Magyarországon az állami szintű antiszemitizmus első megnyilvánulása, Trianon után, 1920 őszén (a numerus clausus-sal) következett be. Igaz, a lakosság ebből sokat nem látott, nem érzett. Tudomásul vette, hogy van egy kisebbség, akiknek továbbtanulását hivatalból korlátozzák. Ennek ellenére, aki tovább akart tanulni, annak, azt szülei anyagi erőn felül biztosították, ill. a külföldi zsidó szervezetek támogatták. Amiről viszont nem értesült a nagyérdemű, és amiről manapság sem illik beszélni, az az egyetem falai között zajló verések, a “hírig”-ek. Ugyanis korlátozó törvény ide, meg oda, a vizsgára igyekvő (“zsidó”) diákok megverése volt az igazi ok, ami miatt az érintettek végülis abbahagyták vagy már eleve el sem kezdték tanulmányaikat. A kialakult helyzetért a hatóságokat terheli a felelősség, akik szemet hunytak az egyetemi autonómiával visszaélő tanári gyakorlat felett, hogy ilyen esetekben a rendőrséget nem engedték be az egyetem területére.

A politikai légkört nagyban befolyásolta és meghatározta a történelmi események alakulása, no és a magyar lélek, a “mindenki minket bánt, de mi azért sem hagyjuk! - és győzni fogunk!” szemlélet. A vörösterror és a hatalmas területvesztés mögött valami nagy összeesküvést véltek felfedezni, aminek a kor szellemének megfelelően, elsősorban a zsidók voltak az oka.

A dolgok, események hasonló leegyszerűsítésével találkozunk a második világháború óta is, amikor az 1919 és 1945 közötti 25 év magyar történelmét egyszerűen és egyértelműen az 1944-ben történtekkel próbálják azonosítani. Pedig a német, a cseh vagy a lengyel lakossághoz viszonyítva, az átlagmagyarhoz (aránylag) kegyes volt a sors.

Ellentétben náci Németországgal, Magyarországon 1919 és 1949 között nem volt (totális) diktatúra. A Horthy-korszakot semmiképen sem lehet a náci vagy szovjet féle (proletár)diktatúrához hasonlítani. Az, egy tekintélyuralmi, félfeudális parlamentáris rendszer volt, épp olyan fura, mint az államformája: király nélküli királyság. Ugyancsak ellentétben Németországgal és Csehszlovákiával, a tiszavirág életű 1918-19-es hónapokat leszámítva, Magyarországon sohasem volt szociáldemokrácia, de még szociáldemokrata kormány sem! Ezért nem lehet összehasonlítani sem a weimari, sem a benesi köztársasággal. Viszont a királyság intézménye sem tudatosult az emberekben, az átlagmagyarban, úgy, ahogy az a briteknél, a svédeknél vagy a dánoknál (volt) tapasztalható. Ehhez talán hozzájárult, hogy történelme folyamán csak háromszor volt kormányzója a magyar királyságnak: Hunyadi, Kossuth és Horthy személyében. A hazafiasságot és a hazaszeretetet nem a királysághoz való hűség jelképezte, hanem az államformától függetlenül a magyarsághoz, a Nagy-Magyarországhoz való viszony. Ez vezérelte a kor politikusait is. A 20-30-as években még nem alakult ki egységes irányzat. Volt, aki a Mussolini-féle újrend, a szocialista alapokon nyugvó fasizmus felé kacsintott. Volt, aki az antiszemita Hitler-féle nemzetiszocializmust tartotta követendő példának. Mások az angolszász konzervatizmusban keresték a társadalmi problémák megoldását. A szovjet modellt még a szociáldemokraták is elvetették, ők továbbbra is a baloldali német gondolkodókat követték, természetesen Marx-szal az élen. Hogy ebből az átlagmagyar mit fogott fel és tett magáévá? Nem tudni, de egy biztos, ezekkel az áramlatokkal szinte naponta találkozott valamilyen formában. A diktatúraellenes értelmiség és a szabadságra érzékeny művészek épp úgy elvetették a nácizmust (a “fasiszta kommunizmust” - JA), mint a szovjet-féle kommunizmust. A nagyközönség pedig csodálta a fantasztikusan gyorsan fejlődő német (náci) technikát. Lásd Zeppelin-léghajó, berlini Olimpiai Játékok stb.

A 30-as évek végére komolyra fordultak a dolgok, amiből az átlagmagyar ugyancsak keveset észlelt a saját bőrén. Az azonban, hogy közös német-magyar határ lett 1938 márciusában, azaz eltűnt a térképről Ausztria, azért már valamit sejtetett a politikával nem foglalkozó számára is. Csehszlovákia feldarabolása és ugyancsak eltűnése a térképről egy évvel később, pedig már jelezte, hogy itt nagy baj lesz! Annak ellenére, hogy valószínűleg örült a terület-visszacsatolásoknak. Hála az angolbarát főcserkész Teleki Pálnak, az ország kimaradt Lengyelország kétoldali (náci és szovjet) megtámadásából és bekebelezéséből, egy újabb világháború kezdetéből. Az átlagmagyar csak az újságból és filmhíradóból ismerhette meg az európai háborúk borzalmait: a szovjet-finn háborút, majd Nyugat-Európa szisztematikus náci lerohanását. Teleki kapcsán a zsidótörvényekre nem térek ki, mert ezek a szégyenteljes rendelkezések a lakosság többi részét, az “átlagmagyart” nem érintette. Legfeljebb egy fejcsóválásos ejnye-bejnyével intézte el, vagy az együttérző örült, hogy rá nem vonatkozik, és volt, aki az új munkalehetőségek reményében nem is bánta.

1941 tavaszáig, Teleki öngyilkosságáig, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Az európai erőviszonyok ekkoriban a hitlerizmus győzelmét prognosztizálták. Igaz, az angolbarát Teleki már Lengyelország náci megtámadásakor magánbeszélgetéseken (úgyis, mint főcserkész) azon a véleményen volt, hogy ezt az egész világ elleni háborút nem lehet megnyerni. A helyébe lépők azonban nem így látták és gondolták. 1941 nyarán, az elmúlt közel két év tanúsága és tapasztalatai alapján, úgy tűnt a náci hadigépezet megállíthatatlan, és legyőzhetetlen. Ergo, ha nyernek, akkor nekünk is ott kell lennünk, mert akkor talán újra lesz Nagy-Magyarország. Ez az álom gyakorlatilag még ma is velünk él. Nemzeti sajátosság: a vesztés be nem ismerése, el nem fogadása. Ezt a szemléletet manapság is az élet bármely területén, nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy a megtörténtekbe, a megváltoztathatatlanba nem nyugszunk bele, és nem azon munkálkodunk, hogy a baj lehetőleg soha többé ne ismétlődjék meg, hanem ehelyett mindig felelősöket, bűnbakokat, keresünk. Persze sohasem a sorainkból, magunk közül, hanem valami külső, láthatatlan, megfoghatatlan idegen erőt, amit csak “azok” vagy “ezek” jelzővel illetünk.

A Szovjetunió elleni hadbalépés ellenére, az ország lakossága továbbra sem érzett semmit a háborúból, kivéve azok a családok, akik a távolban hősi halált halt apáról vagy fiúról kaptak gyásztáviratot. Ami úgye “egy háborúban benne van a pakliban, elvégre nem csak lőnek, de visszalőnek is. Ha meg nyerünk, akkor..... A bolsevizmust - amiben minden közös, még az asszony is! -, úgye senki sem akarja?“ Az illegalitásban munkálkodó kommunisták is pacifista, háborúellenes jelszavakkal és agitációval tudtak hatni az emberekre, nem pedig náciellenes ideológiával, vagy szovjet propagandával. Háborúellenesség igen, antifasizmus viszont még 1943-ban sem volt Magyarországon, - már, ami a közhangulatot illeti. A front közeledtével pedig jobban nőtt a túlélés iránti vágy és gondolat (fegyverszünet, különbéke, “kiugrás”), valamint a szovjet-orosztól való félelem, mint az ideológiai alapon nyugvó náciellenesség. Az ország megszállása is inkább katonai, stratégiai “segélynyújtásnak” tűnt a szovjet ellen, mintsem ellenséges cselekedetnek. Horthy-t kicsalták Salzburgba, és gyakorlatilag egy puskalövés nélkül átlépték a határt, és bevonultak az országba a náci fegyveresek. Az államforma megmaradt. A lakosságot atrocitás nem érte. Nem voltak nyilvános kivégzések, nőket nem erőszakoltak meg, fosztogatások nem történtek. A hétköznapi életben fennakadás nem mutatkozott. 1944 nyarán még diplomát is osztottak, miközben folytak a deportálások és a baloldali, valamint német/náciellenes személyek összeszedés, internálása. A Vörös Hadsereg (2. Ukrán Front) csak augusztus végén lépte át a történelmi Magyarország határát (a visszacsatolt) Erdélyben, majd október közepén került sor a debreceni páncélos csatára. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (és kormány) csak december 21-én ült össze Debrecenben.

Magyarország és népe gyakorlatilag 1944 ősze és 1945 tavasza között szenvedte el azt, amit a már említett németek, csehek vagy lengyelek 8 – 12 éven keresztül éltek meg és át. Talán ezzel magyarázható, hogy a magyar lelkekben sokkal felületesebb, felszínesebb és “gyengébb” a náciellenesség, mint más országokban, ahol megtorlásként falvakat irtottak ki (pl. Lidice vagy Oradour). Magyar viszonylatban nincs nagy közös (népi) “élmény”, csak egyéni sorsok, amik sokszor nem egyeznek az amúgy sem egységes hivatalos történelem oktatással és írással. Az objektivításról, a tárgyilagosságról és pártatlanságról nem is beszélve. A más nemzetekkel való összehasonlításokból rendszeresen kimarad, hogy a náci megszállást követően pl. a magyar kormány nem menekült el, csak az akkori miniszterelnök (az angolbarát Kállay Miklós) kért menedéket a budapesti török követségen. Ebből is jól látszik, hogy a magyarokat közel sem érte annyi és oly mértékű szenvedés, mint a cseheket vagy lengyeleket.

folyt. III. rész (Elhallgatott tények, összefüggések)

A nácizmussal szembeni magyar közömbösség történelmi háttere III.

aI. rész (Németország, Csehország)

II. rész (Magyarország) .

III.rész
Elhallgatott tények, összefüggések

A náciellenesség talán azért sem olyan mély a köztudatban és közgondolkodásban, mert a szovjetrendszer 40 éve alatt a „zsidó” áldozatokon kívül szinte semmit és senkit sem írtak a nyilas rémuralom számlájára. A “Szálasi”, “nyilas” vagy “hungarizmus” szó hallatán a ma embere gondolkodás nélkül a pesti “Duna-part”-tal asszociál. Az elmúlt hatvan évben a történelemkönyvek mélyen hallgattak a nyilasok által letartóztatott és Sopronkőhidán fogva tartott Mindszenty bíborosról, vagy Bajcsy-Zsilinszky kivégzéséről. Ehelyett Bajcsy elfogását „reklámozták”, akit valóban a német/náci (Gestapo) emberei akartak lakásáról elhurcolni, és aki ennek fegyveresen (pisztollyal) ellenállt. Arról már kevesebb szó esett, hogy a németek később elengedték, mert mentelmi jogát az akkori magyar parlament nem szüntette meg. Csak a nyilas hatalomátvétel után fosztották meg mentelmi jogától és ítélték halálra. Hoppá! Német megszállás és közben magyar közigazgatás? Egészen a nyilas hatalomátvételig? (1944. október 15., amikor már folyik a debreceni páncélos csata!). Sőt, azon túl is, mint azt Szenes Hanna esete is bizonyítja.

Szenes Hanna (Anikó) 1921-ben született Budapesten, majd a zsidótörvények miatt 1939-ben kivándorolt Palesztinába. 22 éves korában, 1943-ban, jelentkezett a brit hadseregbe, és a “Churchill titkos hadseregé”-nek is nevezett különleges alosztály, az SOE (Special Operations Executive) tagja lett. 1944 márciusában, mint felderítőt, ejtőernyővel dobták le harmadmagával Jugoszláviában, ahol csatlakozott a partizánokhoz. Itt érte a hír szülőföldje náci megszállásáról. Társait hátra hagyva azzal a (naív) elképzeléssel indult Magyarországra, hogy segítséget nyújtson a zsidó (cionista?) ellenállásnak. Árulás következtében már a déli országhatár átlépésekor elfogták. A németek (nácik) hallgatták ki, akiket kizálólag a brit katonai hírszerzés érdekelte, mivel Szenesnél találtak egy rádióadót, amivel a bajtársaival tartotta a kapcsolatot. Szenes a kínzások ellenére sem árulta el az adó működtetéséhez szükséges kódot, a németek végül átadták a magyaroknak. Ügye tárgyalására már a nyilas hatalomátvétel után került sor, akik hazaárulás vádjával halálra ítélték és (1944. november 7-én) kivégezték.

De voltak, akiket tárgyalás nélkül öltek meg, mint például Salkházi (Schalkházi) Sárát, akiről csak néhány éve tud a magyar közvélemény. 1944/45 telén, a további, értelmetlen harcot feladó, megtagadó honvédeket katonaszökevénynek minősítve lőtték agyon. A róluk megemlékező „szocialista” Magyarország sem hangsúlyozta ki, hogy ők is a nyilasok áldozatai voltak.

Próbáltam kerülni a “zsidó” témát, mert véleményem szerint az csak “mellékterméke” a nácizmusnak. A számok és arányok tekintetében, a 67 milliós Németországban kb. félmillió (523.000), a 10 milliós Magyarországon, pedig a visszacsatolt területeken élőkkel együtt, közel egy millió zsidó származású élt. Hitlernek, és a náci ideológiának nem volt elsődleges célja a "zsidók" legyilkolása, azaz a népirtás. "Csak" meg akarta tőlük "tisztitani" a gazdaságot, a közéletet, az országot. Tipikus rasszista nézet. Egyszerűen “el velük!”, - volt az általános (felheccelt) közhangulat. Ez viszont valahol összecsengett a Herzl-i, cionista gondolattal: el (az antiszemita) Európából! Erre azonban az évszázadok, mi több, évezredek óta diaszpórában élők nem voltak hajlandóak. Még a "zaklatások", "szigorítások" , törvények(!) ellenére sem! Azt hitték "féllábon is kibirjuk a következő választásokig". Aki meg el akart menni, nem volt hova. Ki fogad be ekkora embertömeget? Napjainkban a szélsőjobbosok, a holokauszttagadókkal karöltve, példának hozzák fel, hogy a cionisták örömmel fogadták Hitler “áttelepítési” (deportálási) tervét, és keresték, sőt fel is vették, a kapcsolatot egy Palesztinába irányuló tömeges kivándorlás megszervezése céljából. Ezt azonban a britek nem akarták. A tömeges és szisztematikus gyilkosságok csak 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után, kezdődtek, majd 1942 januárjában, azaz nyolc év (1933-1942) “sanyargatás” után, a Wannsee-i konferencián döntöttek a “végleges megoldás”-ról (Endlösung). Ez a döntés azonban már nemcsak a német zsidóságra vonatkozott, hanem a nácik által akkor már megszállva tartott Európára! (1942 márciusában indultak el az első vonatok Auschwitzba Szlovákiából, Franciaországból, júliusban Hollandiából, augusztusban Horvátországból, októberben Norvégiából)

Ha már törvények. A hírhedt nürnbergi rasszista törvényeket (két év “sanyargatás” után, 1935-ben) egy diktatúra alkotta meg és léptette hatályba. Ugyanez a diktatúra a sikertelen müncheni sörpuccs 15. évfordulóján, 1938 novemberében megrendezte látványos és “komoly figyelmeztetését”, a “pogromok éjszakáját”, melyet a betört ablakok utcára hullott üvegszilánkjairól cinikusan “Kristályéjszaká”-nak nevezett el, és mely kifejezést az antifasiszták mai napig is használnak.
Ezzel szemben Magyarországon diktatúra nélkül is megszavazta a parlament a köznyelvben “zsidótörvény”-nek nevezett “megszorításokat”, méghozzá három lépcsőben (1938,1939, 1941). A náci gyakorlathoz hasonlóan, akkoriban még volt némi lehetőség az ország elhagyására. A Szovjetunió elleni háborúba való belépéstől azonban ez a kiskapu is bezáródott. Ugyanakkor a náci gyakorlattól és szellemtől eltérően, Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a megbízhatatlannak nyilvánított zsidóság katonakorú férfi tagjait a hon védelmét ellátó hadsereg alá rendelték munkaszolgálatra. Ebből is látszik, hogy a frontszolgálatot a hazai vezetés inkább mészárszéknek tekintette, mintsem hon-védelemnek (1.500-2.000 kilométerre a hazától).

A moszkovita történetírás szerint a német nagytőke segítette a nácikat hatalomra. Ez csak részben igaz. Az első világháborút követően ugyanis a győztes hatalmak lefoglalták (és zárolták) a német vagyont, azaz a gyárak, bankok tulajdonát, és a papírokat, részvényeket a szociáldemokrata weimari köztársaság a nemzetközi egyezményekre hivatkozva nem volt hajlandó az eredeti tulajdonosaiknak visszaadni. Még pénzért sem! A nemzetiszocialisták viszont ígéretet tettek, hogy hatalomrajutásuk esetén lehetőséget adnak a tulajdon visszavásárlására. A nagytőke ezért jelentős anyagi támogatásban részesítette a “nemzeti” oldalt. A hatalomátvétel után, azonban Hitler nem akart emlékezni erre az igéretére. A tulajdont ugyan nem, de a profitot továbbra is megtarthatták, cserében pedig a felügyelő bizottságokba és az igazgatótanácsokba nácikat kellett bevenni. Magyarországon az efajta “államosítás”, állami felügyelet nem volt, a magyar nagytőke (beleértve a hazafias “zsidót” is!) végig kiszolgálta a hadiipart és termelést. Csak a német megszállást követően került sor bizonyos “kisajátításra” a nácik részéről. A Budapest környéki (Csepel, Budaörs stb.) hadiüzemek szinte a szovjet katonák megjelenéséig működtek.

Mindezen történelmi háttér ismeretében, vajon miből gondolják a magukat antifasisztának nevező társaságok, csoportulások, hogy felszólításukra az ország többsége önként és demonstratív módon az utcára vonul? Már csak azért is, mert napjaink magyar antifasisztái, ill. szervezetei szélsőbalos, egykori Komintern-es, elveken és hagyományokon alapszanak, és soraikból teljes mértékben hiányoznak (a Nyugat-Európára jellemző, és ugyancsak harcos) jobboldali antifasiszták.

Legutóbb egy augsburgi ellentüntetés képei keringtek az interneten, mint követendő példa. A képeket látva szembetünő volt, hogy az antifasiszta tüntetést a legnagyobb német szakszervezet (DGB) szervezte. Azon részt vett, beszédet mondott és a jelenlévőket üdvözölte Augsburg jobboldali, keresztényszociális (CSU) főpolgármestere. Rövid beszédében kifejtette, hogy a neonácik és felvonulásuk nem való a Belvárosba, azok a véleménynyilvánítás szabadsága jogán (nemcsak jelképesen) a város peremén masírozzanak. (odavalók!) A neonácik a szövetségeseknek a II. világháború vége felé a civil lakosságot sújtott barbár bombázásaira akartak emlékezni, arról megfeledkezve, hogy ezek a légitámadások valójában válaszok voltak. Hiszen előzőleg, 1939-től 1945-ig a náci légierő sem kímélte a földig lebombázott Varsó, Rotterdam, Birmingham, Coventry, és még számtalan európai nagyváros polgári lakosságát. Az ellentüntetők zászlajai között látható volt a szakszervezetek, a parlamenti pártok zászlajai mellett a brit és az amerikai lobogó is.

Egy hasonló zászlóerdőt a jelenlegi Magyarországon nem tudok elképzelni.
Ennyit a magyar antifasizmusról.