Sunday, August 28, 2011

Sorsok, áldozatok, belemagyarázások

Az elmúlt napokban a hazai média vezető híre lett a szlovák államfő egyik megjegyzése, ami egy kis példányszámú szlovák antifasiszta lapban jelent meg. Ráadásul szövegkörnyezetből kiragadva idézték, hiszen csak helytelenítette Esterházy János Kassán, magánterületen, felállított szobrát. Ugyanebben az interjúban Ivan Gašparovič államfő a Tiso korszak másik szlovák politikusának (Ferdinand Ďurčanský) állított szobrot is bírálta. Gašparovič mindkét politikust az első Szlovák Köztársasággal, a fasiszta (nácibarát) állammal azonosította. Érdekes, ez a Ďurčanský, akárcsak Esterházy, ugyancsak “kilógott a sorból”, hiszen a nácibarát hatalomnak akkor gyűlt meg vele a baja, amikor mint belügyminiszter 1940 februárjában Pozsonyban megakadályozta, a Hlinka-gárda - SA mintára - szervezett zsidóellenes akcióját, a falakra zsidóellenes plakátok, az üzletek, kávézók látogatásának bojkottálására felszólitó feliratok kiragasztását. Majd, mint külügyminiszter az angolszászokkal keresett kapcsolatot, azt ígérve nekik, hogy Szlovákia elismerése fejében meggyőzi Hitlert országa semlegességéről. Ez a levél végül Berlinben landolt, és Ďurčanský azonnal repült. Ennek ellenére, a háború után Csehszlovákiában, mint “zsidóüldözőt” távollétében halálra ítélték, pedig a deportálások idején már nem is volt hivatalban.

De térjünk vissza Esterházy Jánoshoz, aki kétségtelenül a (szlovákiai) magyarság védelmezője volt. Elhivatottságot és elkötezettséget érzett e kisebbség érdekében. Erre utal, hogy amikor választás elé került, az 1938-as új határ szlovák oldalán maradt. Már ez maga vitathatatlan nemes tett és cselekedet. Mégis, mai (hazai) védelmezői elsősorban és (szinte) állandóan élete azon pillanatát emelik ki, hogy 1942-ben ő volt az egyetlen, aki a pozsonyi parlamentben a zsidók deportálása ellen szavazott.

Ami viszont ebből a már-már unalomig ismételt magyarázatból logikusan következik, és amiről mélyen hallgatnak a nyilatkozó felelős magyar vezetők, Esterházy gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy – divatos hazai kifejezéssel - felvállalta, hogy a szlovákiai magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna.

A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) alkotmányos törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a szlovákiai zsidók életét megnehezítő, mi több megkeserítő törvényeket mind megszavazta. (pl. a korlátozott tulajdonjogot, a vegyesházasság megtiltását, valamint a sárga karszalag (1939 ótai) viselését) A szlovák állampolgárok csoportos kitoloncolását, kitelepítését, azaz a deportálást lehetővé tevő törvényt Esterházy tiltakozása ellenére a szlovák parlament megszavazta. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt (1942-ben) semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy Izraelben (Yad Vashem) valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, teremt, és mily bonyolult a mindennapi életünk.

Ugyancsak elgondolkoztató, mi több egyenesen kínos Schmitt Pál köztársasági elnök Gašparovič államfőnek írt tiltakozó levele, melyben a "szlovák parlament egykori képviselőjé”-re hívatkozik. Arra a szlovák parlamentre, amelynek létezését is legszívesebben letagadná az utókor. Az első Szlovák Köztársaság ugyanis náci bábállam volt. Ebben képviselőnek lenni bizony (manapság) nem dicsőség. Erre hivatkozni, pedig borzasztóan kínos, hiszen egyértelmű történelmi ismerethiányra utal.

Hasonló a helyzet a miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt megnyilatkozásaival, “tiltakozásaival” is. Tőle, mint kereszténydemokrata politikustól még kínosabb hallani és olvasni, hogy "….Esterházy János emlékének támadása (...) nem csak a magyar nemzet, hanem a katolikus egyház és az egyetemes emberi jogok megsértését is jelenti" . Majd megjegyzi: “.......mindvégig elkötelezett volt a katolikus egyház tanítása iránt, ezért nem véletlen, hogy boldoggá avatása folyamatban van....”

Ez a boldoggá avatási folyamat is legalább annyira el fog húzódni, mint a Yad Vashem elismerése, hogy Esterházyt a “Világ Igazai” közé emeljék. Esterházy János ugyanis egy olyan ország parlamentjének volt a képviselője, melynek miniszterelnöke, majd államfője, dr. Msgr. Jozef Tiso, (Hitlerhez hasonlóan) Vezérnek (Vodca) neveztette magát, és a második világhború idején az egyetlen katolikus pap volt, aki ilyen magas világi pozicíót töltött be. Mindvégig használta a Msgr. (Monsignor) rangot és megszólítást, és államelnöki tevékenysége mellett haláláig (1924-1945) Bán (település) (Bánovce nad Bebravou) gyakorló papja volt. Sőt, Josef Tiso kivégzésekor is papi reverendában állt a bítófa alá. Ezek ismeretében, Esterházy mély és igaz keresztény vallásossága ellenére egy kereszténység ellenes államot, ill. államvezetést szolgált, ezért boldoggá avatását valószínűleg a szlovák katolikus egyház nem fogja támogatni.

Egy kis történelmi áttekintés talán nem ártana a hazai közvélemény számára, különös tekintettel a jelenlegi vezetők, az ugynevezett “politikai elit” tagjai részére, akik épp hasonló történelmi hiányosságok miatt marasztalják el szlovák kollegáikat.

Ennek pótlására álljon itt néhány történelmi tény.

Az 1871-es francia-porosz háborútól számítják a XX. századon átívelő, és még napjainkban is Európát, ill. annak jövőjét meghatározó geopolitikai viszonyt, a “kontinentális” Európa békéjének kulcsát. 1871-ben nemcsak megsemmisítő vereség érte a franciákat, hanem a Párizs melletti Versailles-ban kiáltották ki német császárnak az akkori porosz királyt (I. Vilmos), és ezzel egyúttal létrejött az egységes Német Birodalom. Miközben a poroszok által körbevett, és kiéheztetésre ítélt Párizsban munkásfelkelés tört ki, ami “párizsi kommün” néven vonult be a történelembe.

1871-et a franciák sohasem tudták megbocsátani. A visszavágás (a revans) éltette vezetőiket, amely az elkövetkező században két Versailles-i (béke)szerződést is eredményezett. Az első (1919-20) egyértelműen francia geopolitikai diktátum volt. A győztes franciák kedvükre rajzolták át Európa addigi térképét. Az alapkoncepció: Németország sohatöbbé ne tudjon háborút indítani Franciaország ellen. Ezért szét kellett verni a másik közép-európai birodalmat, az Osztrák-Magyar Monarchiát, valamint Keleten sok kis országot létrehozni Németország és (szovjet-)Oroszország között, melyek megakadályozhatnak egy valamikori (esetleges) német-orosz összefogást, amely ugyancsak veszélyes lehet(ne) Franciaországra.

Ennek a koncepciónak (és diktátumnak) nyertesei lettek a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő népek, hiszen önálló államok sorát hozta létre ez a “világbékét” remélő francia stratégia. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, mind az első világháború után alakult. Az angolszászok, elsősorban az amerikaiak, is támogatták ezt a kezdeményezést, hiszen (elvben) a népek önrendelkezési jogáról szólt. A vesztesek, köztük leginkább a magyarok, azonban nem népekben, és azok önrendelkezési jogában gondolkodtak, hanem (elsősorban) területben, “ősi földben”.

A versailles-i diktátum tarthatatlanságát lassan felismerték a győztesek is, különösen a britek és amerikaiak, mindenekelőtt a Weimari Köztásaságban kialakult gazdasági helyzet miatt, amit a gazdasági világválság csak tovább rontott, sújtott. A hitleri Németország első sikerét 1935-ben érte el, amikor a Népszövetséghez felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melynek eredményeként a franciák által megszállt Saar-vidéken népszavazást rendezhettek. A versailles-i (béke)szerződés szerint erre csak 15 év után kerülhetett sor. A népszavazás elsöprő német győzelemet hozott, így a Saar-vidék visszakerült náci Németországhoz.

Ahogy 15-20 évvel az első világháború után a nemzetközi közvéleményben egyre növekedett a Versailles-, ill. háborúellenes hangulat, amibe a gazdasági világválság is közrejátszott, úgy a vesztesek reviziós törekvése is egyre erősödni kezdett. Mindenekelőtt a két világháború közti legsikeresebb állam, Csehszlovákia, megszünése, megszüntetése került az európai reviziós politika középpontjába.

A szociáldemokrata Edvard Beneš vezette Csehszlovákia a Kelet Svájca kívánt lenni. Jólét és prosperitás jellemezte fennállásának 20 évét. Sőt, Európa egyik legerősebb és technikailag jól felszerelt hadseregével rendelkezett. Modern állam benyomását keltette, ahol minden művészeti és politikai irányzat szabadon tevékenykedhetett. Volt időszak, amikor a Magyarországon szétvert és betiltott Kommunisták Magyarországi Pártja is Prágában székelt.

Csehszlovákia három nagy közigazgatási területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld, azaz Kárpátalja. A nemzetiségek, kisebbségek megoszlását nem igazán vették figyelembe. Olyannyira nem, hogy népszámláláskor a cseheket és szlovákokat egynek, csehszlovákoknak tekintették, így statisztikailag a legnagyobb számú lakosság lett, miközben a németajkúak száma a valóságban több volt, mint a szlovákoké! Beneš már Csehszlovákia megalakulás előtt jó kapcsolatokat alakított ki és tartott fenn a franciákkal, ezenkívül jelentős befolyással bírt az ENSZ elődjében, a párizsi békeszerződések után létrehozott Népszövetségben. A Saar-vidék békés úton, népszavazással (1935) történt visszaszerzése után, náci-német részről logikusnak tűnt az ugyancsak francia támogatással létrejött Csehszlovákia megszűntetése. A bátorítást ehhez 1938 tavaszán Ausztria náci Németországhoz csatolásának (Anschluss) nemzetközi jóváhagyása adta. Gyakorlatilag ennek következménye lett a “németajkúak” visszatérésének követelése a Harmadik Birodalomhoz. Arra persze senki sem akart emlékezni, hogy területileg a Szudétaföld évszázadok óta a Habsburg birodalomhoz tartozott. Viszont ha már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia német nyelvű része (Ausztria) a hitleri Németország közigazgatása alá került, akkor a Szudétavidék hovatartozása felől sem lehettek kétségek.

A náci terv geopolitikailag teljesen logikus volt. Csehszlovákia megszűnése kártyavárként dönti össze a versailles-i szerződések lényegét képező francia stratégiát, miszerint Németország és (szovjet)Oroszország között létrehozott (nemzet)államokkal kell biztosítani (Nyugat-)Európa békéjét. Végülis 1939 augusztusára állt össze ennek a visszarendeződésnek a végleges menetrendje, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum (titokban) az 1914 előtti birodalmi Németország és cári Oroszország területi fennhatóságában állapodott meg. Ebben a geopolitikai játszmában érdekelt volt Magyarország is, habár a magyar vezetés sokkal szűklátókörűbb volt, és jobbára csak a Kárpát-medence feletti uralom visszaszerzése lebegett a szemük előtt.

Ezt használta ki, ill. fel Hitler, amikor 1939 márciusában (a már Szudétavidék nélküli) Csonka-Csehország bekebelezését úgy kívánta nemzetközileg elfogadtatni, mintha a független Szlovákia megalakulása miatt lett volna kénytelen Cseh-Morvaországot “védelme “ alá venni (Reichsprotektorat Böhmen und Mähren – Cseh-Morva Protektorátus) Ugyanebből a megfontolásból, és a világ megtévesztése érdekében hozta létre a szlovák bábállamot.

Az 1938-as müncheni egyezmény után (október 06.) Csehszlovákiát Cseh-Szlovák Köztársaságnak hívták, amely három autonóm területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld (Kárpátalja). Az autonóm szlovák kormány elnöke Jozef Tiso volt, és mint a csehszlovák delegáció vezetője már a müncheni egyezményt (1938. szeptember 30.) követően tárgyalt a magyar külügy képviselőivel (Kánya Kálmán, Teleki Pál) Révkomáromban a területátadásokról (első bécsi döntés 1938. november 02.) 1939. március 09-én cseh csapatok megszállták Szlovákiát és leváltották az autonóm kormány elnökét, Tisot. Az egyre türelmetlenebb Hitler 1939. március 13-ára Berlinbe hívatta a leváltott Tisot, és (náci “védelem” alatt) a független (első) Szlovák Köztársaság azonnali kikiáltását követelte. Ellenkező esetben engedélyt ad Magyarországnak Szlovákia bekebelezésére. A Führer hamisított jelentéseket mutatott, miszerint a titokban mozgosító magyarok a Felvidék teljes visszaszerzését készitik elő. Tiso másnap kikiáltotta a független Szlovákiát, amit elsők között ismert el Magyarország. Különben a náci védelmet élvező Szlovákiát 25 állam ismerte el, köztük a Szovjetunió és a Vatikán is. Néhány nappal később kitört a (magyar-szlovák) “kis háború” (malá vojna). A magyarok kihasználták azt a stratégiai vákumot, amikor még szlovák hadsereg nem volt, ill. a szlovák függetlenség kikiáltásával egy időben Hitler bevonult Prágába, így a Szlovákia területén még állomásozó cseh(-szlovák) alakulatokat hazarendelték. Ebben a helyzetben indult el a magyar hadsereg és szállta meg egész Ruszinföldet (Kárpátalját) és ismét lett közös lengyel-magyar határszakasz. A magyarok a náciknál azzal magyarázták tettüket, hogy Kárpátalján soha sem volt szlovák többség, azt csak (Beneš-i nyomásra) a versailles-i szerződés csatolta Csehszlovákiához.

Az alig egyhetes “kis háború” szlovák vesztesége 22 katona és 36 polgári halott volt, valamint kb. 600 szlovák és cseh-morva származású katona került magyar hadifogságba. A magyarok embervesztesége 8 katona és 15 civil volt, azaz összesen 23 halott.

A bécsi döntést követően Esterházy János még Kassán üdvözölte (1938. november 10-11) a bevonuló Horthy Miklós kormányzót, majd úgy döntött, hogy Szlovákiában marad, mint a 70.000 lélekszámú szlovákiai magyarság hivatalos és jogi képviselője. Új pártot alapított Szlovenszkói Magyar Párt néven, és mint országgyűlési képviselő a legmagasabb fórumon, a szlovák parlamentben hallatta szavát. Esterházy 1939. március 14.-én Pozsonyban rádióbeszédben üdvözölte a független Szlovákia kikiáltását.

Ezekről a dolgokról hallgatnak a mai hazai vezetők. Ugyancsak elfeledkeznek egy igen fontos tényről: az az állam, amelyben Esterházy János a magyarságot, a szlovákiai kisebbséget védte, jogutód nélkül megszűnt, mivel azt náci Németország hozta létre. Ugyanis a II. világháború után a győztes hatalmak semmisnek tekintették mind a Müncheni Egyezményt, mind a két bécsi döntést, és azok következményeit, Ergo, az 1993-ban megalakult és kikiáltott (mai) Szlovákia, Szlovák Köztársaság sem tekinti magát a Tiso féle (náci) bábállam jogutódjának. Ezeket a történelmi tényeket ismernie kellene a hazai vezetésnek, politikusainknak, Schmitt Pál köztársasági elnöknek és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek is, amikor Esterházyra, mint szlovák parlamenti képviselőre és e tisztségében betöltött szerepére hivatkoznak.

Esterházy János megítélése valóban vitatható. Kétségtelen, jó ügyet kívánt szolgálni: az elesetteket, a rászorulókat óvni és védeni. Annak megítélése, hogy ezt milyen módszerrel és eszközökkel érte el, ill. hajtotta végre, elsősorban az érintettek feladata. Esterházy nemzetközi elismerését nagymértékben megnehezíti, hogy hazájában, - igen, hazájában – Szlovákiában háborús bűnösként van számon tartva. Hogy ezen hivatalosan, jogilag változtatni lehessen, a szlovák jog szerint alaposan meg kellene vizsgálni, és definiálni a “háborús bűnös” fogalmát. Az egyetemes emberi jog szerint fegyveres konfliktusok idején a törvények megsértése és az egyéni felelősség megállapítása a mérvadó. Ilyen esetek pl. a megszállt, elfoglalt területeken a polgári lakosság elhurcolása, táborba zárása, kényszermunkára fogása, megkínzása, legyilkolása. Ez vonatkozik a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra is.

Esterházy nem tartozik ebbe a kategóriába


Megjegyzés

Ha el fogadjuk Gašparovič államfő véleményét, miszerint Esterházy János "Hitler és a fasizmus híve volt", akkor ebből még nem következik, hogy "háborús bűnös" ! Ezt kellene megérteni és megértetni nem csak Gašparovič államfővel, hanem valamennyi megszólalóval a határ mindkét oldalán. Itt a "háborús bűnös" megbélyegzésen van a szó és a hangsúly, nem pedig egy (megvetendő) eszméhez tartozáson. Hiszen, a szlovák államfőnek még akár igaza is lehet. Ennek azonban semmi köze ahhoz a vádhoz, amely Esterházy Jánost a tömeggyilkos, "háborús bűnösök" közé sorolja. Amíg ezt képtelenek felfogni az Esterházy ügyében nyilatkozók, és szlovák részről képtelenek ezt a vádat semmissé nyilvánítani, addig nem lesz megbékélés sem a politikában, sem a lelkekben.



Saturday, August 20, 2011

Ünneprontás avagy az elhallgatott realitás

Münchenbe érkezésem (1974) pillanatától kerestem, kutattam a bajor-magyar közös történelmi múltat, amely iskolai tanulmányaim szerint államalapításunk idejéig vezethető vissza. Az évek során jó néhány érdekességre bukkantam, amelyekről a hazai közvélemény és elsősorban a média nem szól. Az idei augusztus 20.-i ünnepségek pátosza mellett egy blogbejegyzés késztetett az írásra. A blogbejegyzésSzent István intelmei” címet viseli, és néhány fonákságra hívja fel a figyelmet. Ezeket szeretném kiegészíteni az elhallgatott, vagy inkább elfelejtett történelmi tényekkel.

Már az is furcsa, hogy ezek az Intelmek mindenhol magyarul jelennek meg, méghozzá a közelmúltban, ill. jelenleg használt nyelven. Ugyanakkor tanulmányaim szerint a legelső magyar nyelvű szórványemlék a Tihanyi Apátság alapítólevelét 1055-ben, tehát bő 15 évvel István halála után írták. A legkorábbi latin betűs magyar nyelvű szövegemlék, a Halotti beszéd, keletkezési idejét pedig 1192-95-re teszik. Eszerint István királyunk fiához (Imre) írt intelmei (az első törvénykönyv) 1027-ben latinul íródott (és valószínűleg egy példányban). Ha latinul íródott, akkor a manapság ismertetett magyar nyelvű változatok vajon mennyire tekinthetők hiteles fordításnak? Hiszen a latin nyelv is sok változáson ment keresztül az eltelt ezer esztendő alatt.

Az Intelmek keletkezése mögött én nem az első királyunk – mai értelemben vett – humanitását, az alapvető emberi jogok betartására és betartatására való ösztönzést érzem ki, különös tekintettel az idegen ajkú újonnan érkezők befogadása érdekében, hanem, sokkal inkább az akkori (fiatal) állam fennmaradása miatti aggodalmát. Meggyőződésem, hogy az intelmek írásba foglalásakor elsősorban saját családja további sorsa foglalkoztatta és vezérelte, azt tartotta szem előtt! Az idegenek befogadására vonatkozó intelmek elsősorban a bajor lovagokra, telepesekre és “ideológusokra”, a római, vatikáni, katolikus egyházat képviselő papokra vonatkoztak. Hiszen Imre herceg, épp úgy, mint István többi gyermeke, csak “félmagyar” volt. Erről az apróságról a hazai gondolkodás (és mai történetírás) nem igazán beszél. Úgyszintén homály fedi Gizella további életét és sorsát, - legalábbis a magyar köztudatban és az iskolai oktatásban.

Még senkinek sem tűnt fel, hogy Székesfehérvárott csak első királyunk, Szent István sírja található? Hogy a királyné, Gizella, nem a király mellett nyugszik? Különben kutatásaim épp innen indultak el. Vajon, mi történt?

Német nyelvű források alapján tudható, hogy Gizella kb. 11 éves korában lett az akkor 17 éves István (fejedelem) felesége és 1000-től Magyarország királynéja. Első fiúgyermeke meghalt, második fiúgyermeke, Imre (Emmerich, Heinrich), 1007-ben született. Ezenkivül két lányt is szült a magyar királynak. Sokat tett az ország kereszténnyé válásáért. A veszprémi székesegyház építését – mai szóval – Gizella szponzorálta. A magyarországi püspökségeket, egyházmegyéket és templomokat nagyvonalúan támogatta, elsősorban a liturgiákhoz szükséges kegytárgyakkal.

1030-ban az egyesült bajor és magyar seregek legyőzték a Magyarországot megtámadó II. Konrád német-római császárt és csapatait.

1031-ben, Imre (Emmerich, Heinrich) herceg halála után, trónviszály alakult ki az utódlás körül. István vérszerinti rokonságában a közvetlen családban, férfiágon, unokatestvére, Vazul, lett a trón várományosa. István azonban féltette országát és nem bízott unokatestvérében, mivel az nem a római, hanem a bizánci (ortodox) kereszténységet vette fel. A mélyen vallásos István a (férfiági) trónörökös Vazult nem ölette meg - hiszen az ellentmondott volna keresztény hitének – viszont megvakítatta, hogy az ország vezetésére alkalmatlanná tegye. (Megjegyzés, Vazul történetét magyar források másként ismerik. - szerk,). Végül Gizellával megállapodtak, hogy István húgának gyermekét, (Orseolo) Pétert, örökbefogadják, és trónörökösnek tekintik.

1038-ban, István halála után Orseolo Péter elkobozta Gizella teljes vagyonát és házi őrizet alá helyezte. I. Pétert a trónon követő Aba Sámuel az első magyar királyné, Gizella, helyzetén nem változtatott. 1042-ben III. Henrik német-római császár megtámadta Magyarországot és kiszabadította Gizellát. Henrik akciója keresztény- és németellenes megmozdulásokat, lázadásokat eredményezett országszerte, ezért 1046-ban Gizella és a bajor telepesek többsége elhagyta Magyarországot. Gizella (István) lányaival együtt a Passau melletti Niedernburg kolostorában talált menedéket, amelynek később, haláláig, apátnője lett. Itt is temették el, majd 1975-ben szentté avatták.

Első királyunkat, (Szent) Istvánt, halála után 45 évvel, 1083. augusztus 20-án avatta szentté I. László magyar király. Ugyanezen a napon avatta szentté (Szent) István fiát, a 24 éves korában meghalt Imre herceget, valamint Gellért püspököt is, akinek mártírhalála egybeesett Gizella menekülésével. Hiszen mindkét esemény 1046-ban történt. Arról nem is szólva, hogy (Szent) Gellért püspök volt (Szent) Imre herceg tanítója. Rá is illene emlékezni ezen az ünnepen. (Kedves magyar politikusok és ünnepi szónokok.)


Thursday, August 04, 2011

Oslo, a mészárlás után

Egy kis skandináv csónakozás volt a terv. Komppal közlekedni Göteborg (Svédország) – Frederikshavn (Dánia) és Oslo (Norvégia) között. Az oslo-i szállást még májusban lefoglaltam: 4 éjszaka (á NOK 600.-) július 27.-31. között, a városközponttól kicsit kijjebb található szállodában, amely egyúttal a szomszédos kórház betegeinek hozzátartozóit is fogadni szokta. Gondolom emiatt is volt kedvezőbb az árajánlat.

Pénteken, július 22-én, Dániában (Aalborg) ért a hír: Oslo központjában hatalmas robbanás történt. Hét halott. Majd nem sokkal később valaki tűzet nyitott egy Oslo közeli camping táborban. Tíz halott. A szerda (július 27.) délutáni oslo-i érkezésig még öt nap volt. Az ismerősök közül többen aggódtak, nekem viszont eszembe sem jutott az utazás lemondása, hiszen ilyen rendkívüli esemény után a hatóságok sokkal jobban odafigyelnek a közbiztonságra, pláne nyáron, a turista szezonban. Sőt, volt egy olyan hátsógondolatom, hogy talán épp a „tömegpszichózis” ellensúlyozására kedvezményeket adnak az odalátogatóknak. A történéseket, fejleményeket a televízió(ko)n keresztül követtem.

Hamarosan kiderült: autóbomba robbant. Mivel a miniszterelnök irodája (is) romba dőlt, a belvárost lezárták. Majd jelentették, hogy egy álrendőr nyitott tűzet az Oslo közeli tóban lévő kis szigeten, ahol a szociáldemokrata párt tartotta hagyományos nyári ifjúsági táborát az ország minden részéről érkezett (11-25 éves) fiatalok számára. A kép kezdett összeállni: politikai merénylet történt, hiszen mindkét esetben a célpont a kormányzó Munkáspárt (Labour Party - Arbeiderpartiet) volt. Ettől kezdve a hírekből szinte (teljesen) eltűntek a belvárosi robbanásról szóló jelentések, csak a tényt erősítették meg: nagy erejű autóbomba robbant. Ezenkívül, a mai napig nem tudunk semmi pontosat, mi is történt Oslo belvárosában? Később a halottak számát nyolcra korrigálták. Ennyi. Hogy hányan kerültek kórházba és milyen, mennyire súlyos, sérüléssel? Nem tudjuk. Nem mindegy, hogy valaki csak elsősegélyben részesült, vagy a detonáció leszakította a karját, lábát, esetleg elveszítette szeme világát, stb. Ami még feltűnőbb: (még ma is) mélyen hallgatnak a turistákról. a külföldi sérültekről.

A kettős merényletről érkező beszámolók szinte csak a szigeten történtekre kezdtek koncentrálni. Nem csoda, hiszen az ország minden részéből ott táborozó tinédzserek körében véghezvitt mészárlás sokkal nagyobb és mélyebb hatással volt, és viselte meg, a norvég lakosságot, mint a belvárosi autóbomba.

A politikai jellegre utalt Jens Stoltenberg (szociáldemokrata) miniszterelnök első megnyilatkozásában is, amikor a (belvárosi) kormányhivatalok elleni merényletet az (
AUF) ifjúsági táborban elkövetett tömegmészárlással együtt a norvég nép és társadalom elleni támadásnak értékelte, és összefogásra szólított fel, amikor azt mondta


„Senki sem némíthat el bennünket egy bombával.
Senki sem némíthat el bennünket lövöldözéssel.
Senki sem félemlíthet meg bennünket attól, hogy Norvégiában éljünk. “


Másnap, az oslo-i székesegyházban tartott beszédében, a halottakról megemlékezve, név szerint említett egy fiatal (21 éves) norvég politikust (Tore Eikeland), aki az EU posta irányelvekhez való csatlakozás ellen lépett fel a miniszterelnök pártján belül, és nyert! Ekkor kaptam fel a fejem. A norvég szociáldemokrata párton belül az EU ellenzői (is) „győzhetnek”. (?) Kicsit utána néztem mi is ez az EU Postal Directive? (amiről magyar nyelven nem olvashatunk az EU hivatalos oldalain!) Mint kiderült, a postai szolgáltatások liberalizálásának irányelveiről szól, azaz az állami monopólium leépítésére irányuló javaslatok tára. A norvég álláspont szerint ez adó- és profitorientált szervezetté alakítaná át a Királyi (állami) Postát és a postai szolgáltatásokat, ez pedig veszélyeztetné a bérszínvonalat, a munkahelyeket és a (vállalati) nyugdíjat, mi több, postafiók-bezárásokhoz is vezetne. Ezenkívül a környezetet is károsíthatná, ha az államilag finanszírozott kézbesítő- és szállítóeszközök (autó, hajó, vonat, repülő) profitorientált magánvállalkozások kezébe kerülne.
Nem emlékszem, hogy ilyen viták zajlottak volna a Magyar Posta privatizációja idején (vagy azóta) a parlamentben, vagy a hazai pártok kongresszusán.

Megjegyzem a norvég miniszterelnök beszéde ébresztett rá, hogy valójában az EU még mindig ugyanaz a gazdasági közösség, ami a II. világháború után alakult, abból a megfontolásból, hogy „a béke az emberek hasán keresztül érhető el”. Ráadásul két kiváló jobboldali politikus: a kereszténydemokrata német Konrad Adenauer és az ugyancsak kereszténydemokrata (luxemburgi születésű) francia Robert Schuman „találmánya” ez a Gazdasági Közösség. Így már érthető, hogy az EU irányelvei a (neo)liberális gazdaságpolitikát követik, és valójában a francia-német kapcsolat (és viszony) határozza meg a 27 országot tömörítő EU működését. Az ugyancsak jobboldali, kereszténydemokrata Helmut Kohl volt a közös pénz, az euró, bevezetésének elsőszámú szorgalmazója. Az európai (benne a magyar) „baloldal”-nak tehát, valahol eleve EU szkeptikusnak, de legalábbis EU kritikusnak kellene lennie, hiszen a munkásság, a bérből és fizetésből élők érdekeit kell(ene) szem előtt tartaniuk. És itt jön be a nemzeti érdek. A helyzet kicsit hasonló ahhoz, amikor az első világháború kitörésekor (1914) a német császár felkérte a parlamentáris politikai pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat, hogy a háborúra való tekintettel tegyék félre „ideológiai harcukat” (különös tekintettel a sztrájkokra). A német szocdemek ezt meg is fogadták, a radikális változást szorgalmazó kommunisták (Leninnel az élén) azonban elvetették. A mai norvég szociáldemokraták is elsősorban saját országuk érdekét tekintik a legfontosabbnak. Természetesen a munkásosztály szempontjából. Ugyancsak a nemzeti érdekek szem előtt tartásával szorgalmazták a német szociáldemokraták is, 2004-ben, az új EU-tagokkal szembeni hétéves munkavállalási moratóriumot.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben egyre jobban kezdett kirajzolódni az oslo-i tragédia. 15:26-kor robbant az autóbomba Oslo belvárosában, a kormányzati negyedben. A merénylő 17:00 óra után néhány perccel érkezett az Oslo-tól kb. 40 kilométerre fekvő tóban található
Utøya szigetre, amely a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének tulajdona. Rendőrnek adta ki magát, összehívatta a szigeten táborozókat, majd tűzet nyitott. Másfél órán keresztül válogatás nélkül gyilkolta a fiatalokat. Az Oslo-ból érkező kommandósoknak 18:27-kor adta meg magát.

Ettől kezdve a világsajtó megpróbált valami magyarázatot kreálni e borzalmas tettre, tömeggyilkosságra. A magyarországi média, no meg a blogszféra, rögtön elővette a szélsőjobb nevű ütőkártyát. A merénylő skandináv típus, iszlámellenes, ergo, rasszista, fasiszta, náci stb. volt a hazai „baloldal” véleménye, miközben az összeesküvés elméletek gyártásában jeleskedő szélsőjobb „zsidóbérenc”-nek állította be az elkövetőt, aki - szerintük - valójában szabadkőműves, és „zsidó” utasításra cselekedett.

Az indítékok keresése engem is foglalkoztatott. Nekem legelőször az
oklahomai merénylet ugrott be, ahol ugyancsak egy elkeseredett(?) ember magakészítette autóbombával robbantott fel egy amerikai középületet.

Majd az
Unabomber néven elhíresült, ugyancsak amerikai, matematikus és társadalomkritikus esete és tette ugrott be, aki több mint 50 oldalas kiáltványában (Manifesztum) foglalta össze az ipari társadalommal szembeni aggályait, melyeket egyetemeken és repülőgépeken elkövetett robbantásaival támasztott alá.

Aztán, amikor a „figyelemfelkeltés” jelent meg a norvég tömeggyilkos indítékai között, szegény Sisi, a „mi Erzsébet királynénk” tragikus halála jutott az eszembe. A magányos merénylő (
Luigi Lucheni) ugyancsak a fennálló rend, az uralkodó osztály ellen lázadt, annak reményében, hogy tettével beírja nevét a (világ)történelembe. Alaposan kitervelt merénylete elkövetése után (akárcsak a norvég) mosolyogva adta fel magát a (svájci) rendőröknek.

Oslo-ba indulásom előtt e-mail-t küldtem a lefoglalt szállásra. Együttérzésemről biztosítottam a hotel alkalmazottjait és eligazítást kértem a kialakult helyzetről. Válaszukban megköszönték részvétnyilvánításomat, és arra kértek, hogy az oslo-i információs oldalon kövessem az eseményeket. Az indulásom előtti helyzet
itt olvasható (kattints rá!)

Nyolc óra tengeri utazás után július 27-én 18:30-kor kötött ki a komp Oslo-ban. Gyalog mentünk a főpályaudvarhoz, ahol átvehettem 3 napos (72 órás) „Oslo pass” kártyámat, mely korlátlan tömegközlekedés használatra, valamit 30 múzeum ingyenes látogatására jogosított. A Központi pályaudvarhoz vezető úton (kb. 900 méter), a Tőzsde épület parkjában, 4-5 hajléktalan külsejű viking leszármazott heverészett a füvön. Egyikük épp felsőkarját kötötte el, és nyomta magába az adagot. Majd a pályaudvari kavalkádban alig láttam „skandináv típusú” embert. Ekkor átfutott az agyamon: lehet, hogy ez volt a merénylő igazi frusztrációja? Nem tudta elviselni ezt a szabadságot, ezt a túlzott liberalizmust? Nekem, mint turistának, érdekes volt a látvány, az első benyomások, de valahol vegyes érzéseim támadtak. Sokfelé jártam a világban, de (az őshonos, jellegzetes, tipikus) helyi lakosok hiányát sehol sem éreztem annyira, mint itt, Oslo belvárosában. London vagy Párizs központjában is jobb az „optikai” arány. A skandináv városok Göteborg, Aalborg, Frederiskhavn, vagy az ugyancsak toleráns Helsinki központjában is több északi típusú járókelőbe ütköztem, mint errefelé.

A hotelhez érkezve a recepción közölték: "a rendkívüli helyzet miatt teltház van, a szobákat a betegek hozzátartozóinak adták ki, ezért nekünk máshol biztosítottak szállást.” Méghozzá ugyanazon az áron. Kellemetlen volt a továbbállás, hiszen ezt e-mail-ben is jelezhették volna, és ezzel időt és fáradságot (fölösleges utazást, csomagvonszolást) spóroltak volna meg számunkra. Így utólag: lehet, hogy nem akartak elriasztani azzal, hogy oly sok a sérült, a sebesült, hogy a hozzátartozók ellepték a kórház környéki szállásokat. Hiszen, ha már ott vagyunk (Oslo-ban), akkor már nem fogjuk az utazást lemondani, pláne, hogy drágább hotelben kaptunk elhelyezést ugyanazon az áron!

A Székesegyház előtti virághalmaz látványa először csak, mint turisztikai érdekesség fogott meg. Láttam, amint néhányan ott, előtte fényképeszkedtek. A hatalmas kiterjedésű virágerdő egyik végében állandóan be voltak kapcsolva a reflektorok, és a kordon mellett ott álltak a tv-riporterek, akik egymást váltva adták helyszíni tudósításaikat. Fonák volt látni, ahogy ezek az emberek farmerben, felgyűrt ingujjal, meglehetősen fásult, fáradt arccal, cigarettázva várták, hogy élőadásba kerüljenek. Aztán előkerült a sötét (fekete) zakó, hogy a képernyők előtt a jólöltözött riporter benyomását keltsék. Nagyüzem volt, pedig közel egy héttel voltunk a tragédia után. Engem meg a sírás fojtogatott a virághalmaz közül ki-kikandikáló mosolygós teenager fényképek és mécsesek láttán. Sok volt a gyerekrajz és a „nem felejtünk” felirat. A többség norvégul. De volt angol, spanyol, sőt arab nyelvű is. Az emberáradat csak nem akart fogyni. Gyerekek, fiatalok, felnőttek, magukat vonszolni alig bíró idősek, mozgássérültek jöttek és rótták le kegyeletüket egy szál virággal. Egyúttal az összetartást és összetartozást is kifejezve. Nagyon megrázó látvány volt. A Székesegyházban kis mécseseket osztogattak, amit ott helyben lehetett meggyújtani.

Egy-egy mécses és fénykép kíséretében ezek a virágszálak, szinte a város minden pontján az utcaképhez tartoztak. Mindenfelé testközelbe éreztem a tragédiát, a közel 100 ártatlan (többségében) fiatal élet emlékét. Miközben az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Egy héttel a tömeggyilkosság után, péntek este (július 29.) rock-koncert volt a Városháza előtti téren, a tengerparton.

A norvég lelket próbáltam megérteni, benne persze a merénylőjét is. A múzeumok sokat segítettek ebben. Ibsen és Munch, valamint Nansen, akiknek nevét amúgy ismerjük, de nemzetiségük, „norvégságuk” csak másodlagos. Ha egyáltalán eszünkbe jut.

Ibsen. Shakespeare után a legtöbbet játszott színműíró. Állami (királyi) ösztöndíjjal járt külföldre. Habár darabjainak többsége Norvégiában játszódik, műveit külföldön, főleg Rómában írta. Termékeny és ünnepelt munkásságának 27 évét töltötte távol hazájától. Szinte meghalni tért csak haza, Kristiania-ba, azaz a mai Oslo-ba, mely csak 1925-ben vette vissza eredeti nevét.

Munch. A sikoly című műve a legismertebb. Ő is sokat járt és élt külföldön, főleg Párizsban és Berlinben. Ugyancsak állami (királyi) ösztöndíjjal kezdte pályafutását, majd élete alkonyán tért vissza Norvégiába.

Nansen. Sarkkutató, elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Norvégia (Svédországtól 1905-ben történt) függetlenné válását követően diplomáciai pályára lépett, majd az első világháborút követően a menekültügy foglalkoztatta. Félmillió hadifogoly sorsát kívánta rendezni. Elsősorban a Szovjet-Oroszországban rekedt háromszázezer, többségükben német, osztrák és magyar katona hazaengedésén fáradozott. Az októberi forradalom, majd az azt követő polgárháború miatt senkit sem érdekelt ennek az embertömegnek a sorsa. Nansen, mint a Népszövetség Menekültügyi Biztosa 1922-ben jelenthette a közgyűlésnek, hogy mintegy félmillió hadifogoly (végre) hazatérhetett 30 különféle országba. Ezzel egy időben éhínség tört ki Szovjet-Oroszországban, mely a Volga mentén 30 millió ember halálával fenyegetett. Nansen szervezte az állami segélyeket, de Lenin nem bízott a kapitalistákban, illetve semmilyen nemzetközi összefogásban, így az élelmiszer szállítmányokat elutasította. Nansen végül csak magánszemélyek adakozására támaszkodhatott. Közben a szovjet forradalom miatt elmenekült két millió egykori orosz állampolgár is hontalan lett, mivel Lenin megfosztotta őket állampolgárságuktól. Érvényes papírok, személyazonosság nélkül pedig egyetlen ország sem volt hajlandó ezeket az embereket befogadni. Ekkor született meg a Nansen-útlevél, amit kimondottan szovjet menekültek számára találtak ki. Nansen-útlevéllel utazhatott Európa szerte pl. Chagall, Stravinsky és a balerina Anna Pavlova is. Később más menekültek is megkaphatták ezt a dokumentumot, mint a Népszövetség által elismert menekült (hontalan) státuszt. Ilyen Nansen-útlevéllel érkeztek az Egyesült Államokba a nácik által a német állampolgárságuktól megfosztott „zsidók”, köztük Hanna Arendt is. Az örmények érdekében is sokat tett Nansen. Különösen a törökök elől szovjet területre menekült örmények letelepítését szorgalmazta. Ehhez öntözési berendezésekre lett volna szükség, hogy szovjet Örményország talpra tudjon állni. Szovjet-Oroszországi terveinek, akcióinak megvalósításában Nansen egyik aktív segítője volt a segélyügyeket Harkovból irányító, ugyancsak norvég, Vidkun Quisling, akit később, mint a norvég náci bábkormány fejét, 1945-ben hazaárulásért kivégeztek. Nansen a hadifoglyok hazaengedéséért, valamint az orosz menekültek papírjainak rendezéséért és a Volga-menti éhínség csillapításáért 1922-ben Nobel Békedíjat kapott. Halála után, 1938-ban, a Népszövetségben róla elnevezett Nansen Menekültügyi Hivatal ugyancsak elnyerte a Nobel Békedíjat.

Ha már a Nobel Békedíjat említem, máig nem tisztázott, hogy a svéd Alfred Nobel miért kívánta, hogy ezt a díjat Norvégia „kezelje”. Valószínűleg azért, mert az akkor még Svédországgal unióban álló országnak közel sem volt akkora katonai hagyománya, mint a svédeknek. Ezenkívül a norvég parlament az Interparlamentáris Unió tagja és támogatója, azaz a konfliktusokat közvetítőkön és/vagy döntőbíróságokon keresztül oldja meg. Norvégia, tehát mindenképp a béke és a tolerancia szimbóluma. Épp ezért nem kell azon csodálkozni, hogy pont itt történt ilyesmi, hiszen a nyílt, nyitott társadalomban sokkal könnyebben elkövethetők azok a (borzalmas) tettek, amelyek egy erősen ellenőrzött, megfigyelt társadalomban (diktatúrában) szinte lehetetlen.

Az oslo-i tömeggyilkosságra nincs mentség, bármit is próbálnak belemagyarázni. A merénylő nem őrült. Aki ilyen tervet ki tud fundálni és végre tud hajtani, - méghozzá hidegvérrel! – az nagyon is észnél van. A tette viszont valóban őrült, és logikátlan. Hiszen, ha iszlámellenes, akkor miért (keresztény) honfitársait ölte meg? Ha rasszista, akkor miért nem egy arab, kínai stb. éttermet robbantott fel? Mint a Hollán utcai robbantók. Tényleg, velük mi van? Elfogták őket? Született (elrettentő) ítélet?

Butaság és értelmetlen, az oslo-i mészárlást a hazai cigányság elleni támadásokkal összehasonlítani. Az oslo-i mészáros a másvallású bevándorlókkal szembeni frusztrációjára hivatkozik. Magyarországon nem a másvallású bevándorlókkal van baj, „probléma”, hanem az évszázadok óta velünk élő, azonos vallásúakkal. Ezért, a hazai közgondolkodás inkább rasszista, mint néhány frusztrált norvégé. A merénylő sokat ártott a (nyugati értelemben vett) szélsőjobbnak is, hiszen a bevándorlás szigorítását követelők, nem nácik, nem az évszázadok óta együtt élő szomszédjukat akarják „elkergetni”, hanem az újonnan érkezők számát kívánják csökkenteni, esetleg teljesen megszűntetni. Ezért butaság, amikor a hazai „baloldal” (még mindig) nácit kiált, és a holokauszttal példálódzik.

Ellentétben a hazai helyzettel, ahol az, az előítélet forog közszájon, hogy a cigány lop, nem dolgozik, Oslo-ban nemcsak az utcán, de az üzletekben, a hotelekben is alig látható északi típusú ember, szinte mindenhol színesek (afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak) dolgoznak: a McDonald's-ban, a gyógyszertárakban, sőt a biztonsági őrök többsége sem szőke, kékszemű, vagy vörös szakállú viking típus. Ez az óriási különbség. No meg a mentalitás.