Alternatíva nélkül nincs baloldal

Nagy az elégedetlenség. Mégis, az emberek nem igazán akarják elkergetni a jelenlegi államvezetést. Az ok egyszerű: nincs alternatíva. Nincs egy olyan koncepció és annak közvetítésére alkalmas személy vagy inkább személyiség, aki ellenfele, mi több kihívója lehetne Orbán Viktornak. Az átlagember nem pártprogramban gondolkodik. Őszintén, ki a francnak van kedve és ideje (több) százoldalas terveket, elképzeléseket végigolvasni? Aztán tanulmányozni, összehasonlítani, majd eldönteni, hogy valójában neki (illetve szerinte az országnak) mi is lenne jó?

Be kellene végre látni, hogy nem pártokra, pláne nem programokra szavaz a jónép, hanem jó beszélőkével megáldott személyekre. Méghozzá olyanra, aki egyszerű szavakkal és hihetően tudja elmondani a választók gondolatait, és akitől többet remélhetnek, mint a jelenlegi vagy elmúlt idők személyiségeitől. A jelenlegi ellenzéknek viszont csak Orbán szapulására telik. Legújabban pedig összefogást sürgetnek azzal a mottóval, hogy „váltsuk le Orbánt”. Hogy azután mi lesz? Arra választ (még) nem kaptunk. De nem is kaphatunk, mert nincs (elfogadható, kézzelfogható) koncepció, azaz alternatíva. Viszont az emberek szeretnék tudni, hogy mi lesz Orbán távozása után? Az nem elég válasz és magyarázat, hogy „jobb lesz”, meg „visszaállítjuk a demokráciát”. Erre a nép nem vevő. Ezeket a szólamokat már ismeri, és köszöni, nem kér belőle. Különben is a pesszimista népi bölcsesség szerint „csak rosszabb jöhet.”.

Nehéz úgy nyugati demokráciáról beszélni, ha a jónép abban sohasem élt, annak gondolkodása idegen tőle. Különben ezt használta, és használja ki a hazai politikai elit a rendszerváltás óta. 

Egy logikus folyamat részesei vagyunk, amelyben az érzelmek uralkodnak régi, évszázados beidegződéssel, hogy „mi jók, sőt jobbak vagyunk, mint mások, mégis mindenki minket bánt”. Pedig e mentalitás miatt nem jutunk ötről hatra.  Egy új, modern (közigazgatású) polgári demokratikus állam, amolyan „Kelet-Európa Svájca”, koncepció, vízió egy percig sem foglalkoztatta a rendszerváltás óta a hazai vezetést. Mindig a múlton rágódtak, és rágódnak ma is, a pillanatnyi nehézségeket ad hoc módon a „lyukak (és szájak) betömésével” próbálják megoldani. Ez a gondolkodás és „válságmenedzselés” nem változott az elmúlt 23 évben. Ugyanúgy működik, mint ahogy azt a szovjetrendszer 40 éve alatt megszoktuk, belénk verték. A megörökölt rossz vagy rosszul működő dolgok miatt tartunk ott, ahol tartunk. Mikor veszi észre már a mindenkori politikai elit, hogy ez nem vezet sehova? A legsúlyosabb kerékkötő: a patriotizmus hiánya, ami helyett a nacionalizmus él borzasztó mélyen a lelkekben. Elvégre ez, az egyetlen (sovány) vigasz és menekülés a jelen problémái elől: a megszépített múltban való merengés és álmodozás. 40 évig - központilag - egy jövőbeli földi paradicsomról álmodoztunk, az utóbbi 20 évben pedig - egyénileg - ezeréves múltunk valamelyik (nekünk tetsző) szakaszáról.

Abban egyetértés volt a 80-as évek végén, hogy a diktatúrának véget kell vetni. A külső, nemzetközi események, mindenekelőtt Gorbacsov reformpolitikája, végül is megadták ezt a lehetőséget. Már az első szabad választásnál (így utólag) megmutatkozott, hogy más az elmélet (a papírforma) és más a gyakorlat (a valóság). A nyugati megfigyelők, elemzők SZDSZ győzelemre számítottak, hiszen a „látható” ellenzék ebben a pártban tömörült. A „láthatatlan” ellenzék, a nép-nemzetiek, valamint az MSZMP-t belülről bomlasztók, viszont az MDF köré csoportosultak. 

Az SZDSZ a piacgazdaság híve volt, és jó kapcsolatot tartott a Nagy Imre emlékét ápolókkal, akik az 1958-ban kivégzett miniszterelnök híveiből álltak.

Az MDF pedig elvállalta és betöltötte a (parlamentáris) demokratikus jobboldal szerepét.

1989 után sem alakult ki a bérből és fizetésből élők táborát tömörítő és képviselő, valamint a szakszervezetek támogatását (is) élvező, igazi, klasszikus baloldal, sőt párt sem!

A 20. század magyar munkásmozgalma soha sem tudott parlamentáris választást nyerni. A Szociáldemokrata Párt egyetlenegy választáson sem tudta megszerezni a kormányzáshoz szükséges szavazatokat, sőt kormány-koalíciós felkérést sem kapott. Ergo, a baloldal vezető erejének tartott szocdemek támogatottsága sohasem volt a lakosság körében olyan népszerű és nagymértékű, mint azt ma gondolnánk. Igaz, ebbe valószínűleg közrejátszott a Horthy-korszak választási rendszere is. Majd a lenini ideológián alapuló szovjetrendszer elsőszámú (halálos) ellenségnek tartotta a nyugati munkásosztály élcsapatát, a párttá szerveződött szociáldemokráciát. Ennek fényében, Magyarországon sohasem volt (nyugat-európai értelemben vett) klasszikus baloldal. Ma sincs! Csak a jelenlegi kormányzás elleni (jogos) elégedetlenség. 

A két rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ) sem követte az 1956-os forradalom „harmadik utas” elképzelését, szemléletét. Sőt, az mára teljesen feledésbe merült. A nép szabadságot és függetlenséget akart, azaz a szovjet mintájú diktatúra megszűnését. A társadalmi szerkezetet viszont részben meg akarta tartani. Erre utal a „gyárat vissza nem adunk” jelszó, és a munkástanácsok megalakulása. Ez a gondolat és eszme 1989 körül és után egyik párt részéről sem merült fel. Csakis a szovjetrendszer és az arra bármi formában emlékeztető intézmények, intézményrendszerek felszámolása foglalkoztatta vezetőinket, a rendszerváltó pártokat. Meg is lett az eredménye. 

Az MDF részéről a jól működő (nagyipari) mezőgazdaság eltüntetése, és vele együtt a keleti (felvevő) piac tönkretétele, megszüntetése. Az SZDSZ pedig a piacgazdaság megteremtéséhez a „privatizáció” jelszavát tűzte zászlajára. Miközben nem akadt senki, aki például egy-egy gyár eladásába az ott dolgozókat is bevonta volna. Akár úgy, hogy azok az eladási árból részesüljenek, akár úgy, hogy maguk vegyék meg. Esetleg a dolgozók bevonásával részvénytársasággá alakuljanak át. Sőt, még arra sem tellett, hogy az új tulajdonossal kötött szerződésbe belevegyék: a munkásokat nem lehet x ideig elbocsátani, ill. az ott eltöltött munkaviszony miatt mekkora végkielégítést kell számukra biztosítani. 

Ezeken már rég túl vagyunk. Az MSZMP utódpártjától, az MSZP-től is jobbra álló mindkét rendszerváltó (nagy) párt rég eltűnt a történelem süllyesztőjében.  A bérből és fizetésből élők szociális biztonságáért küzdő (klasszikus) baloldal pedig a mai napig nem született meg. 

Tévedés azt hinni, hogy 1994-ben a „szocialisták”, vagy ne-adj-isten a „baloldal” győzött. Valójában a nép, az istenadta nép, leszavazta a „rendszerváltókat” és visszakívánta a diktatúramentes létbiztonságot (biztos munkahelyek, munkahelyi közétkeztetés, napközi otthonok, vállalati óvodák, üdülők, stb.) 

A két (nagy) rendszerváltó párt bomlása, és a magyar politika paletta átalakulása (és az ország jobbra tolódása) már 1993-ban megkezdődött. A liberális szabad demokraták (SZDSZ) „ifjúsági tagozata”, a fiatal demokraták (FIDESZ), önállósult. Ennek egyértelmű jele volt, hogy kongresszusán eltörölte a 35 éves tagsági korhatárt. Az MDF-ből pedig ebben az évben vált ki a Csurka István féle csoport, frakció és megalakult a MIÉP. Az 1994-es választás „baloldali” abszolút győzelme még inkább jobbra tolta az ellenzéket. Orbán Viktor azonnal felismerte, hogy mindkét rendszerváltó párt belerokkant a „szocialista” győzelembe. Antall József halála megingatta az MDF-et, amely lassú bomlásnak indult.

A „jobboldal” vezetőjének tisztségére aspiráló Orbán jól látta és érzékelte, hogy a liberálisok Nyugat-Európában általában csak koalíciós partnereknek jók, támogatottságuk alapján egyedüli kormányzásra képtelenek. Ezért pártjával együtt átlépett a Liberális Internacionálé-ból, az Európai Néppártba, és ezáltal a nemzetközi politika porondján a vezető (demokratikus és parlamentáris) jobboldal tagjává vált. Sőt, az Európai Néppárt kilenc alelnökeinek egyike lett. 

Az 2002-es választási veresége utáni nap képes volt elővenni egy 1956-os jelszó („Aki magyar velünk tart”) aktualizált változatát: „A haza nem lehet ellenzékben”. Orbán ezzel egycsapásra felismerte a baloldal örök gyengéjét: a nacionalizmussal szembeni tehetetlenséget. Ameddig a „baloldal” nem találja meg a nacionalizmus hatásos ellenszerét, vagy alternatíváját, addig továbbra is a szélsőjobbhoz (Jobbik) hasonló 20 % körüli szavazatra számíthat. Mint, ahogy az a legutóbbi, 2010-es országgyűlési választáskor történt.